kékmagnolia (Perzsi.)

Múlt héten betértem egy ázsiai boltba. Itt van a házunk mellett. Többek között vettem narancslevet is. Két különböző márkájút is, lássuk melyik válik be. Az egyik hamar elfogyott. A másikból alig hiányzik. Édesszájú vagyok, de ez 3 korty után kifogott rajtam, olyan gej édes. Pedig rá van írva, hozzáadott cukor nélküli. Rögtön ez ragadta meg a figyelmemet, mikor levettem a polcról. De akkor miért ilyen édes?-kérdeztem magamtól, miután sokadjára sem bírtam 2 kortynál többet meginni belőle. Tegnap aztán jól körbeforgattam a palackot. Gondoltam, minden apró betűt elolvasok... na ja! 

Nem is volt apró a betű.-Vastag fekete felirat kürtöli világgá, hogy ez a finomság Pölöskei narancs  

SZÖRP! 🙂

Azt hiszem, ezt nem foghatom az öregségre...

Egy réges régi hétvégén, egy zsibvásáron jártam, Tatán. Lengyel piac volt a neve, közel a buszpályaudvarhoz. Éjjel esett, így a piacnak kijelölt helyen sártengerben evickéltünk. Nem számítottam rá, hogy ennyire nehéz lesz ott közlekedni, így igen megszenvedtem a babakocsi sárban való taszigálását. Lassan haladtam, ami egy zsibvásáron pont jó tempó. Egyszer csak látom, hogy egy Zsiguli tetején mindenféle műszaki bigyó van kiterítve, vevőre várva. Gondoltam, meglepem a férjem valami jó fogással, bár ma már nem értem, hogy is gondoltam ezt, hisz műszsaki analfabéta vagyok. Kérdezgetni röstelltem, hogy ez mi, no és ez?-így inkább mindent megfogtam, megforgattam, mintha értenék hozzá. Egyszer csak megláttam egy fekete kézi fegyvert, pisztolyt. Bár elítéltem már akkor is, hogy gyerekeknek fegyvert vesznek ajándékba, hogy aztán a játszótéren azzal rohangászva háborúsdit játsszanak, tudtam, hogy úgysem fogja tudni kikerülni a gyermekem e barbár szokást, így kézbevettem a lőfegyvert. Abban a pillanatban, ahogyan felemeltem, megfagyott az ereimben a vér. A fegyvernek súlya volt! Mitöbb, fémes volt a tapintása! A másodperc törtrésze alatt jutott el a tudatomig, hogy egy igazi pisztoly van a kezemben, nem pedig egy műanyag játék, mint aminek hittem első pillantásra. Mint akinek égeti a markát,( égette is), úgy dobtam le. Nagyot koppant, s az árus, aki addig egy másik vevőjelölttel beszélgetett, odakapta a fejét. Ennél kínosabb már nem is lehetett volna a helyzet. Azt vizsgálgatta, megsérült -e a Zsiguli fényezése? Mint akit puskából lőttek ki,( no hisz!), úgy csörtettem el onnan. Mit nekem sártenger, babakocsi! Ha kell a nyakamba veszem, csak el onnan! Jó pár méter menekülés után kifulladva álltam meg. Ó, hogy az a!-vágott belém a felismerés. Rajta van a fegyveren az ujjlenyomatom! Mi van ha valaki használja, aztán engem zsuppolnak be? Teljes pánikban buszoztam haza, kifáradva, kimerülve. Napokig álmatlanul forgolódtam. Ismerőseim, mikor meséltem a "kalandomról", azt mondták, csak álmodtam. Vagy csak  túl sok krimit néztem. 

Azóta sem szerettem meg a fegyvereket.

Tudom, magam alatt vágom a fát. Nem vagyok népnevelő, sem diktátor, csak a jó ideje elharapozó "divat" ellen emelek szót. Az köztudott, hogy senkit nem lehet semmire sem kötelezni. Jó ideje látom, hogy nem csak az olvasók száma csappan, hanem a hozzászólóké is. Saját magamból kiindulva: ha valaki ír bármely blogomhoz, arra válaszolok. Azaz válaszoltam, eddig. Egészen a múlt hétig. Amikor is azt vettem észre, hogy akinek a blogjához írtam, az rám sem hederített. Mikor ő jött hozzám látogatóba, én válaszoltam a megjegyzésére. Tudom, egyéni probléma, de én tiszteletlenségnek tartom , ha egy bloghoz írt véleményemre nincs reakció. Nem egyedi dolog ez ám, többen gyakorolják a néma Leventeséget. Meguntam. 

A másik "probléma" az én írok, elvárlak hozzám tendencia. Szeretem magam eldönteni, kihez látogatok el, és mikor. Ez sem egyedi dolog, vannak  aki szeretnek csiki-csukit játszani. Ezt is meguntam. S nem azért, mert én vagyok az Erzsi, hanem azért mert rombol. Rombolja a lelkemet és az önbecsülésemet. Én is megvívom minden nap a harcaimat, nem esik jól, ha itt is játszanának velem. Nem tudom mit hoz a jövő. Most pihennék inkább, de ha megtetszik egy írás, hozzá fogok szólni. 

Nem üres frázisként, ahogyan ma odabiggyesztik a mondanivalók végére, hanem szívből kívánok mindenkinek minden jót!

Perzsi.

*

Kardjába dőlne -e a néma Levente,
ha rájönne, némaságra nincs szüksége,
mert véleményét kifejezni nem ciki,
ha azt kizárólag kultúráltan teszi?

Eszem a tócsim, amit most sütöttem. Szép rózsás tányérból. Ahogy óvatosan leteszem az üres tányért, eszembe jut a története. Réges -rég, bolhapiacon jártam, zsibvásáron. Még kamaszok voltak a fiaim, mikor  heti rendszerességgel jártuk a piacot. Az egyik részén árusok, büfék, boltok, s egy csücsökben a bolhapiac. A fiúk csak addig szerették, míg kedvükre valót nem találtak. Egy ősrégi bronzkatonát, távcsövet, autót vagy valami nélkülözhetetlen kütyüt. De hamar beleuntak, mert anyjuk képes volt 2 órán át is bolyongani a standok között. Ám kitartottak, mert utána jött a lángosozás, kolbászozás, stb. Sok kincset hoztam haza. Többségük hagyatékból származhatott. Így leltem rá a gyönyörűséges rózsás tálakra is, pár héttel később pedig hozzá illő rózsás bögrékre. Porcelánokra, lámpákra, hímzett terítőkre, amiket kevesen értékelnek, s a szemétbe kerültek volna. Szégyenletesen potom áron. Szinte könyörögtem az eladó kislánynak, kérjen többet érte.De nem, nem kellett neki,  ingyen is odaadta volna. Kolompot is találtam, megvettem. Kolompot, ami a tehenek nyakába való. Gondoltam, jó lesz az ajtó felé, hangosan cseng-bong, ha valaki éjjel betörne. Jól kinevettek. Pedig a rézből készült csoda, igen pofás. Szerintem.

Aztán idén nyáron, gondoltam megviccelem egyik csemetém. Odaajándékoztam neki a kolompot. ( nincs tehene)

És örült neki! Mert ha nem is űz sportot a régi dolgok gyűjtéséből, azért néha ő is beszerez egy-egy szebb régiséget.

Ha egészségem engedné, és lenne pénzem, nyitnék egy régiségboltot. 

Egy időgép is jól jönne, hogy vissza tudjak menni a 90-es évekbe. 

Ui: A lelkembe égett sok zsibárus arca, akik rezignáltan, szomorúan ültek a portékájuk felett. Szinte nulla szemkontaktussal.

10 éve történt...

Idegsebészet, műtétre várva. 6 ágyas kórtetem. Fekszünk, beszélgetünk. Mindegyikünk más személyiséggel. Szinte törvényszerű, hogy a testi bajainkról és a gyógymódokról esik szó. Köztük a lóbalzsamról, a csodabalzsamról. Marika néni,( nevezzük így) erősen fülel. Nem mutatja, de látjuk, hogy keresztrejtvény fejtés közben gyűjti az információkat. ( mert a nők csodalények, egyszerre képesek 100 felé figyelni.) Telik múlik az idő, jön a vizit. Gyorsan haladnak, nincs idő. De Marika néni erre fittyet hány. ( jól teszi). Ő már közel a 90.  évéhez kiköveteli magának a figyelmet. Az amúgy fitt néni, aki műtét után pár órával már a kórtetemben szambázott, hallgatja az orvosokat, s felkiált: hangosabban, én kicsit süket vagyok már! Jól van néni, azt beszéltük, mikor engedhetjük haza!-szól az egyik orvos. Holnap megyek haza!-mondja a néni, ellentmondást nem tűrő hangon. Néhány nővér suttyomban elfordulva mosolyog. Ekkor Marika néni újra megszólal. De el ne felejtsék felírni a csodabalázst. Kit?-néz rá értetlenül a főorvos. Hàt akiről itt a lányok beszéltek!-feleli a néne. Beletelt kis időbe, mire rájöttünk, neki a csodabalzsam lett a csodabalázs. :-) Nem sértődött meg, mikor felnevettünk. Csak legyintett: én már süket vagyok!

Azóta csak csodabalázsnak hívom a balzsamot. Valószínüleg már nem él a néni, de remélem érzi, hogy szeretettel gondolok rá. Bár amilyen fitt volt...