kékmagnolia (Perzsi.)

Olyan világban élünk ma, ahol ha nem kapcsoljuk be a rádiót, tévét, netet, akkor is dől ránk az információ. A kommunikáció pedig oly mértékben negatív, hogy az már pusztító. Mint a dedóban, az emberek ujjal mutogatnak egymásra, ki kezdte, miért kezdte, ki "rosszabb" a másiknál, ki gyengébb. Ha nem szól vissza, akkor gyengébb.( vagy mégsem?)

A másikon gúnyolodni ma már nemzeti sport. 

Egy "haszna" van ennek a sportnak. Kiválóan megmutatja, kit, kiket kell messzire elkerülni.

"A gúnyolódás gyakran lelki szegénység."

Jean de La Bruyére

Egészen olyan a levegő, mint tavaly. Semmi sem új, csak a dátum.  Visszatértek a szürke hétköznapok, elmúlt a csillogás, a mosoly. Beindult a mókuskerék, s mi tekerünk, míg bírunk.

Harc az élettel.

Olvasgatom a blogokat. Régebben, ha nem tudtam aludni, ide jártam kikapcsolódni. Ma inkább más módját választom a kikapcsolódásnak. Éjjel. Azért, mert bevallom, néha nemhogy pihentet, hanem felidegesít pár dolog. Pl regisztráció. Egy, azaz egy névvel engedélyezett. Kivéve akiknek nem. Épp az előbb futottam bele egy olyan "új" névbe, akinek ez a ( ha jól számolom) 4.itteni neve. Egyidőben, azaz épp 4 néven aktív. Nem, nem fogom bemártani, mert ártalmatlan a közösségre nézve. S nem is irigylem, hogy 4 példányban létezik, mert tudom az okát, hogy miért. Hogy akkor miért "fáj" ez nekem, mi bajom van? No kéremszépen. Magammal van bajom. Anno voltam én csőrmester chaten, hosszú ideig. Nem sírom vissza. Meg voltak az eszközeim arra, hogy magas százalékarányban tudjam, kinek hány alteregója van. Nem tetszett a dolog. Mert az ember vállalja magát. Névvel, de ha anélkül, akkor egy,  azaz 1 db becenévvel.( nicknév) Hogy ki, miért, és hogyan jut el odáig, hogy nem vállalja a saját nevét, az egy dolog. Sokáig gondoltam azt, hogy bármilyen magyarázat csak kifogás. Mára változott a véleményem. 9 év itteni tagság után eljutottam oda, hogy ma már csak egy becenév vagyok. Sokan akartak ki és felhasználni. Erre nincs szükségem, s nem is adom magam hozzá ezután sem, ahogyan eddig sem. Viszont a lélekromboló hatása azoknak akik megtaláltak, működik. Megfordult a fejemben, hogy engedéllyel, új ,gúnyát vegyek fel, megtartva a régit is. Úgymond eljátszadozzak, mint oly sokan mások. De nem. Nem érzem helyesnek, s emlékszem arra is, a chaten mi volt a következménye annak, ha Józsi egyidőben volt Józsi  is és Pista is. Szóval az nem tetszik, akit most akkor látok, ha a tükörbe nézek. Időbe tellik magam visszaszerezni.

Ha én grincs lehetnék,

eskü, mindent felfalnék,

vidáman, vidáman,

nem gondolnék előre,

fóliát húznék az égőkre,

röhögve, röhögve...

De mivel grincs nem vagyok,

boldog ünnepet kívánok,

fényekkel, lélekkel,

manósapkám emelem,

ha jó vagy énvelem,

szíveddel, szívesen.

Furcsa szerzet az ember. Bánt másokat, indokolatlanul. Volt s van rá példa, hogy azért, mert többnek, jobbnak gondol magánál. Pedig dehogy vagyok az! Csak más... olyan , ami belőle hiányzik. Na bumm! Belőlem meg az hiányzik, ami benne megvan. Van értelme ezért gyűlőlni? Nincs. Hiszen olyan ez, mint a puzzle. Egy hiányzó darab nélkül nem teljes az egész.

Az előbb beszélgettem egy rokonnal telefonon. Szidta az időjárást: gané, moslék, szemét idő. Mikor a litánia végére ért, megerősítésre várt. Nem kapta meg. Mi van, neked ez tetszik? -kérdezte számonkérő hangsúllyal. Igen, tetszik.-válaszoltam. Szeretem a havat. Az esőt és a ködöt is. Szeretek hóesésben sétálni, fényképezni, esetleg hógolyózni, szànkózni. Azaz szerettem, míg a mozgásom rendben volt. De a havat el kell lapátolni! Nem lehet még az udvarban sem közlekedni!-mondta a rokon. Igaz, amúgy sem tudnék kimenni, mert a lábam...de akkor is rohadék egy idő ez!-replikázott vehemensen. Nekem a havazásról szép emlékeim vannak. Még 1986-87 teléről is, mikor az ország szinte lebénult a hó miatt. A mostani ahhoz képest nem lehetne akadály. Régen megoldottuk a problémákat. Ma leírjuk őket a netre, s várunk, hátha valaki megoldja. Helyettünk. Aki szeret hóban sétálni, az hülye.-szólt a rokon ítélete felettem. 

Lehet. De ez a hülye emlékszik arra, hogy gyerekkorában milyen jókat hógolyó csatázott a környék gyerekeivel, a hóemberépitésekre, bújócskákra hótorlaszok mögött, s a szánkózásra. Arra a szánkózásra, ami egyszerre volt felemelő, de fájdalmas is. Nem volt egy ideig szánkónk. Sok fontosabb dolog kellett az új lakásba. Ám ahogyan benépesült a vadiúj lakótelep, úgy lett egyre több gyerek a környéken. A hevenyészett, kicsi, szánkózásra alkalmas dombokon kartondobozokon csúsztunk le, volt aki deszkán. Aztán pár gyereknek lett szánkója. Természetesen ők döntötték el, hogy ki ülhet mögéjük, vagy ki viheti el egy körre a szánkót. S bizony ritkán került rám a sor, meg amúgy is, nem szerettem kérni. Egy idő után már csúszkálni sem volt kedvem kimenni emiatt. Apu jött rá az okára, miért nem. S ő volt az, aki késő este nyakába vette a várost, s addig ment, míg nem talált egy eladó szánkót. Az 1970-es évek legelején.