kékmagnolia (Perzsi.)

Szélkakasok. Zsenge lánykoromban láttam utoljára ilyet, mikor Derecske felé autóztunk, rokonlátogatásra. Emlékszem a képre, a hangulatra. Borult égbolt, sötétszürke felhők, s a felhők alján a napsugarak szűrt sárga fénye, ellenkontrasztként. Azóta vonz ez a kép, a kettőség. Ború és derü. Mint a Szamba című film záró képkockáiban. 

Van szelharangom, azaz szélcsengőm, de a bejárati ajtó felett nem az eredeti funkcióját látná el.  Pedig a hang, a jó, pozitív hang kihat a lélekre is. Mint a madárcsicsegéses Yt videó, ami ebben a haldokló világban hiánypótló. Szerencsések azok, akik vidéken élnek. Kamaszkorom óta érzem, nem itt van a helyem. Sajnos egy költözés nem csak rajtam állt.  Ma már másképp csinálnám.

Vigyázni kell az ízfokozókkal. Ma jártam egy ázsiai boltban. Bruschette-t vettem, fokhagymásat. Mert finom. Köze nincs az igazi fokhagymás ételekhez. Ez egy csapda. S megláttam egy kaktuszos italt is. Megvettem. Finom. Kiderült, van alkoholtartalma is. Szerencsére kevés. Az a szerencsém, hogy mikor meginog az önuralmam, és ilyen szenny izeket veszek, akkor visszatart a pénztárcám. Nem drágák, de nekem mégis. " Szerencse" a szerencsétlenségben. Azért öröm, hogy bár azok drágák, de jó ideje a szervezetem a gyümölcsöt, zöldséget kívánja. Újabban 3 nap alatt elfogy 2 kg narancs vagy mandarin. Szívfájdalmam, hogy az igen kedvelt kígyóuborka méregdrága. De az újhagyma elérhető. Ja, az is műféle, mert nincs még szezonja. A minap beszéltük az öcsémmel, akkor ettem utoljára paradicsomízű paradicsomot, mikor anyu megtermelte a kertjében. De már ő sincs...

A test a lélek börtöne.

Míg egészséges a test, vagy nem vergődik fájdalmak között, addig a lélek elvan benne. Néha még élvezi is e porhüvely "páncélját". De aztán, mikor elhasználódott a test, menekülne a lélek.Mikor már hiába kap parancsot a lélektől a test,  nem engedelmeskedik. Mert nem tud. Menekülne, de marad, mert "el van rendeltetve"

És ekkor a test már börtön.

Rohanunk a szakadék felé, avagy...

*

 Mindenki. Az is, aki azt hiszi, hogy nem. De sajnos igen, mert a tömeg magával rántja. Sétál gyanútlanul, azaz gyanúval a lelkében a saját kis útján, kikerüli a számára veszélyes helyzeteket, folyamatosan újratervez, s mégis... Megy, megy, s mikor a szakadékot kerülné ki, a gödörből, szakadékból kezek nyúlnak érte, s húzzák... le, magukhoz. Nehogy megmeneküljön. Mégis, hogyan merészelne túlélni?!

Mi késztetett erre a gondolatmenetre?

Ma, mikor felmásztam az fb-re, egy hír fogadott a rendszertől, miszerint a Meta átállította az "írói" oldalam vállakozásról -Tartalomkészítőire  Az idegrendszerem rángatózni kezdett. Ok, a Meta nem az enyém, de milyen jogon dönti el a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül, hogy én ki/mi vagyok? Milyen jogon aggat rám címkét?

Persze azonnal visszaállítottam a fejlécnél az eredeti verziót,( szerencsére volt rá lehetőség), és a követőimnek jeleztem ezt. Megírtam, hogy nem szeretem a címkéket, a beskatulyázást, és kértem a megértésüket. Irritál, hogy szinte mindenki oldalán ott virít a digitális tartalomkészítői címke. Mint valami egyenbélyeg.Na itt vált igazán érdekessé a dolog. Rövid idő alatt 4 fővel kevesebb lett a követőim száma.( vagy 4 metaálprofil is követett) Ebből arra következtetek, vannak akik szeretnek sodródni az árral. Bárhova is sodorja őket az ár. Az ő dolguk. Én meg csendben figyelek továbbra is.

"Pedig én szeretlek". -mondta ő múltkor, majd ma jól belerúgott a lelkembe, önérzetembe.