kékmagnolia (Perzsi.)

Régen valahogy jobb volt a világ...

Ezen a napon összejött a család, megünnepelni mamám születésnapját. Neki nem a születésnap volt a fontos, az inkább nyűg volt. Sütni-főzni, készülődni, hajat becsavarni, az utolsó porszemet is levadászni a szekrény tetejéről, mintha ott került volna terítékre az ebéd. Hiába segítettünk volna, azt nem lehetett. Az ő háza, ő vára, amúgy is apró volt a konyha. Csak útban vagytok!-mondta ő, s száműzött minket a tágas ebédlőbe. Nem szerette az ünneplést. Megszülettem!-hát aztán? Majd meg is halok egyszer!-hangoztatta, s ilyenkor összerándultam. Nem szerette az ölelgetést, a puszit pláne nem. Minek kell nyalakodni? - kérdezte minden alkalommal. Mikor ennek ellenére "körbenyaltam", ahogyan ő fogalmazott, megdorgált. Te lány, te lány! S ciccegett hozzá. A főztjéből ritkán maradt, mindent felfaltunk, s a maradékot elcsomagolta nekünk. A régi stílusú tálalószekrényének rekeszében mindig volt nekünk gyerekeknek nasi. Zizi, frutti, nápolyi, pillecukor, s más csemegék. Sosem ürült ki a fiók. Emlékszem a Bánhidai ház minden zegére-zugára, az illatára, színeire, s a rokonokra. Mama rózsaszín mamuszára, a fehér virágokkal. A retiküljére, hajcsatjára, a járására. Arra a járásra, melyet utoljára akkor láthattam, mikor 2002 márciusában nálunk járt névnapot köszönteni. Mikor hazafelé indult, szokás szerint integettem neki az ablakból. Láttam, ahogyan lassan távolodik. Mozgása árulkodott az izületi fájdalmairól, mégsem panaszkodott. Lassan lépkedett, vissza-visszafordulva, mert tudta, hogy figyelem. Olyan természetes volt, hogy van. Meg sem fordult a fejemben, hogy ő is halandó. Akkor láttam utoljára.

Régen valahogy jobb volt...

Kíváncsi vagyok mi fog történni hétfőn. Április 08. A legújabb világvége dátum. A problémát abban látom, hogy amiről annyit beszélnek, amitől annyian félnek, az előbb utóbb be szokott következni. A Föld, nagy eséllyel nem az űrből érkező csapások miatt fog kietlenné válni, vagy eltűnni, hanem az emberi hülyeség miatt. C.E.R.N

Mióta először olvastam róla évekkel ezelőtt, azóta rosszak az érzéseim vele szemben. A megérzések fontosak,  jelzés értékűek. Akiknek nem természetellenes egy-egy De Ja Vu érzés, azoknak a megérzés sem az. Mindegyikünk össze van kötve az egész univerzummal, ahogyan egymással is. Van aki elnyomja magában a képességeit, másokat egyszerűen nem érdekel, s vannak akik figyelnek. A Cern előtt egy Siva szobor áll. Siva a pusztító. Beszédes, mint a logójuk. Beszédes, mint a NASA űrkígyó programja, mint a hétfőn útnak induló Hold küldetés, mely a APEP nevet kapta. Mind, mind a sötétség, a pusztítás, a gonosz jelkèpe. Normális emberek miért negatív jelképekkel ruházzák fel a kutatási programjaikat? Mert nem normálisak, szerintem. A megbízójuk sem az. Ezek a "tudósok" jó fizetésért kiírtják az emberiséget. A Cern nyíltan kijelentette, hogy hétfőn, a hadronütköztető újraindításánál, dimenziókapukat fog megnyitni. Ez a céljuk, reményük. (Ott épp napfogyatkozás lesz.)

Reményeik szerint a megnyitott dimenziókapun át, az Isteni részecske,( Higgs-Bozon) majd szabadon utazhat. Hogy a megnyitott kapun át nem csak kifelé, hanem befelé is bármi bejöhet, az egy dolog. Ők izgatottan néznek elébe.

Nincs még elég gonosz és buggyant a földön.

Anno mikor fiam általános iskolás volt, volt egy osztálytársa. Imádta a pókokat. Ha a szünetben meglátott egyet az udvaron, elindult utána. Ki az iskolaudvarról, át a parkon, parkolón, s ha meg nem fogják, ki tudja hol áll meg. Ha megáll. Na, az én szememben ugyanezt művelik a "tudósok". Nem állnak meg, főként azért, mert nincs aki megállítsa őket.

Szóval, ha a hétfői dimenziókapu megnyitásakor ki lehet sliccolni innen, akkor ha van kedved: Repülj velem!

Ui: Sajnos ez nem sci-fi. A C.E.R.N sötét részecskéket ütköztet az alagútban. A sötét részecskéknek 17 fajtája van. Amiért a Föld tudósai aggodalmukat fejezték ki, azt pont maga A C.E.R.N nyilatkozta:

"A CERN tudósai szerint egy titokzatos entitást észleltek részecskeütköztetőjükben. A fizikusok azt állítják, hogy „megfogták és kiszámították egy „szellemszerű” szerkezet jellemzőit – egy láthatatlan entitást, amely megváltoztathatja a részecskék útját…” 

Kapcsolgattam a tv-t. RTL -Fókusz.

Csányi Vilmos etológus professzoŕ: kb 50 év múlva a kutyák, apró genetikai változtatás után, képesek lesznek beszélni.

Számomra félelmetes, hogy egy professzor ennek örvend. Egy fél órás, kutyákról szóló dokumentumfilm részleteit mutatták a tévében. Mind a professzor, mind a riportfilm riportere izgalmasnak, jónak, már -már szükségesnek tartja azt, hogy a kutyák beszéljenek. 

Miért van az, hogy az ember nevű lénynek nem jó a természet úgy, ahogyan van? Miért kell belerondítani, elrugaszkodni a valóságtól? Jóra vezet ez? A mai világban szinte minden torzul. Genetikai kísérletek, melyeknek már semmi és senki nem szab határt, gátat. 

Záróakkordként a riporter azt találta mondani:" Ahogyan az ember bánik a kutyájával, úgy bánik az emberekkel is".

Csak én hiszem, látom azt, hogy ez nem igaz? Sok, nagyon sok embertől hallom , olvasom azt, hogy a kutyáját jobban szereti, mint az embereket. És valószínűleg igazat mond. Van aki a saját hasán spórol, csak hogy a kutyája minőségi kajához juthasson. Vannak szülők, akik hagyják, hogy a kutyájuk belenyaljon a csecsemőjük szájába. Nem, nem arcon nyalja,( bár én azt sem díjazom),hanem bele a szájába. Nem egy, nem kettő, hanem sok videót láttam, látok, amin a kutya a gyerek szájában forgatja a nyelvét, egészen a manduláig. A baba fintorog, van amelyik sír, a szülő pedig videózza, némelyik röhög is mellé. Ritkán engedem meg magamnak azt, hogy minősítsek, de most megteszem. Barmok. De láttam olyan videót is, ahol egy kb 40-es nő nem csak tűri ezt a kutyájától, hanem még biztatja is rá. Kinyitja a száját, s boldogan vigyorog, hogy a kutyája lesmárolja. Emberek! Két külön faj! Oké, hogy szeretitek a kutyát, oké, hogy mented, ha bajban van, oké, hogy egyenrangúnak tartod magaddal. Magaddal, de ne helyezd minden ember elé! Mert ez így nem oké. Írom ezt úgy, hogy szeretem a kutyákat, de tudom és ismerem a határokat. Mikor még lett volna lehetőségem kutyát tartani, nem tettem, mert az én nézeteim szerint kutyának nincs helye tömblakásban. Kínzás. Nem az élettere. Főleg akkor nem, ha a gazdi elnegy dolgozni, 8-12 órára, és egyedül hagyja. Nem hiszitek? Majd elmondják nektek 50 év múlva, mikor kis genetikai változtatással már fognak tudni beszélni.

( Nem célom megsérteni azokat, akik tömblakásban tartanak kutyát, szimplán én azt tanultam, hogy nem az élettere)

Hályog ül a szememem. A szó szoros értelmében, s átvitt értelemben is. A neten , és az életben is találkozom rég nem látott emberekkel. S itt lép fel az a furcsaság, hogy amíg a "való élet" hazudik, addig a net nem. Régi filmsorozatok szereplői bukkannak fel a neten, jól megöregedve. Sokszor fel sem ismerem őket, csak a nevük miatt állok meg, s csodálkozom el: ő tényleg ő? Igen, ő. Híres volt, tán ma is az, elbújni nem tud a fotósok elől. Nem úgy a nem híres ismerősök! Rámköszönnek,ha kimozdulok nagy ritkán, s látom, rosszul esik nekik, hogy ha nem ismerem fel őket. Na ja, ha egyszer 20 évvel ezelőtti profilképpel virít a neten. Én pedig megdöbbenek, mert váratlanul ér a látvány, a megöregedett külseje. Nem tudja, nem tudhatja, ( mert a szokásos udvariassági kérdésen: szia, hogy vagy?, tovább nem jutunk), hogy egy ideje mindenkiben a szépet keresem. A ráncaikban, gyérülő hajukban, zsírpárnáikban, kérges kezükben is. Hiába, az idő mindenkin nyomot hagy, szólok magamhoz, két gondolatsor közben, majd kibattyogok a fürdőszobába teregetni. Menet közben belenézek a tükörbe,( ritkán teszem), s az ott látott öregasszonytól elképedve kérdezem: hát te meg ki vagy?

Olyan világban élünk ma, ahol ha nem kapcsoljuk be a rádiót, tévét, netet, akkor is dől ránk az információ. A kommunikáció pedig oly mértékben negatív, hogy az már pusztító. Mint a dedóban, az emberek ujjal mutogatnak egymásra, ki kezdte, miért kezdte, ki "rosszabb" a másiknál, ki gyengébb. Ha nem szól vissza, akkor gyengébb.( vagy mégsem?)

A másikon gúnyolodni ma már nemzeti sport. 

Egy "haszna" van ennek a sportnak. Kiválóan megmutatja, kit, kiket kell messzire elkerülni.

"A gúnyolódás gyakran lelki szegénység."

Jean de La Bruyére