kékmagnolia (Perzsi.)

Hétfő van. Szerdai hétfő. A tűzhelyen melegszik a pár hete lefagyasztott pörkölt. Jó nagy adag, marad bőven holnapra is. Végre iciripicirit hűvösebb volt a hajnal, s tudtam valamennyit aludni. Elalvás előtt összegeztem a tegnapi estét. Vajon megalkuvó lettem, mert megnéztem a tévében a tüzijátékot? Először a városom 10 perces dirrdurrjait csodálhattam az ablakomból. Soha ilyen silány műsort nem élt meg még a város. 19 órától tucc -tucc zene, ami hálá égnek egy óra múlva kimúlt magától. Tán olvasták a sok felháborodott posztot. Majd zene nélküli némaság, s végül zene nélküli tüzijàték, nyúlfarknyi. Sebaj, megértem. A budapesti viszont szép volt. Igenis végig néztem. Ám a Most vagy soha című filmet kikerültem. Most akkor mi, ki vagyok én? A kérdés költői. Olvasgattam a netet, ahol emberek gyilkolják egymást, s ahol aki nem nézte a filmet  az hazaáruló ballibsi jelzőt kapott. Aki pedig nézte a tüzijátékot  az narancsos seggnyalóvá vált. 

Ezért most azon gondolkodom, hogy én mi vagyok? 

Bár szerintem aki ismeretlenül jelzőket aggat embertársára, gyűlölködik, fröcsög, az a "nem normális".

Panasziroda, nem tudom hányadik fejezete.

Pörgetem-görgetem a közösségi oldalt. Úgy kell nekem. Ez a hülye rendszer úgy gondolja, ha valamire egyszer rákattintottam, akkor nosza, azt nyomatja orrba szájba. Ha elkezdek követni egy oldalt, akkor kizárólag azzal van tele a hírfolyamom. Ezt még tudom kezelni, hisz manuálisan rá tudok keresni arra, ami valóban érdekel. Na de... Ez az idióta bot pár hete azzal szórakoztat, hogy azoknak az ismerősöknek a mindennapi posztjait hozza fel, ráadásul tömkelegével, akiket sosem követtem, sőt korlátoztam. De ma! Ma azzal lepett meg, hogy egy szorult helyzetbe került ismerősöm legújabb játékszerét baszarintja a hírfolyamomba. Őgyönyörűsége puzzle alkalmazással készült képeit. Egymás után 50 darabot. Bár lehet, van több is, de eddig bírtam, aztán kiléptem. Tökéletes módszer a közösségi oldalról való leszoktatáshoz. Már amúgy is, napok óta nézegethetem más ebédjét, vacsoráját, s egy hölgy óránként posztolt hello augusztus, szép délutánt, csodás estét, holdfényes éjjelt, boldogságos éjfélt üt az óra, álmomban jobb oldalamról átfordultam a balra, jóreggelt kávéval, majd teával, szuper tízórait, fejtsük meg mit álmodtam, vajon a joghurt jó e a hajamra, stb poszjai sem idegkímélőek. Lassan rángatózni fogok. De inkább megátkozom voodoozom az fb-t, s egy ideig kerülöm. Hogyottfagyjálleaholvagytedögalgoritmus...

Net:" x: Ráférne a mai fiatalokra a sorkötelezettség. Jómodort, fegyelmet tanulnának."

Y: A szülő felelőssége, feladata a nevelés, nem a hadseregé.

Röhögő jeles reakciós profilképe egy grafika. Grafika egy állapotos kismamáról.

Ide köt a lét.

Vajon mit remélt,

hisz máshol sosem zenélt,

esetleg szavalt valamit,

de lehet, csak prózát írt,

arról, amiről már annyian előtte,

a mindenségről vagy a semmiről,

felöltve,

s ha egyszer kiszabadul innen,

rájön, hogy a legnagyobb kincs a nincsen.

A farm, ahol élünk című sorozatot nézve ihletődtem meg. (Létezik ilyen szó?)

Éltek, kuporgattak, s hatalmas öröm volt, ha volt annyi pénzük, hogy valami haszontalan csecsebecsét vegyenek egymásnak, legyen az akár egy apró bross, citromos verbéna parfüm vagy egy új pipa. Végül mindig kiderült a legnagyobb kincs a nincs, ( tárgyilag), de az, hogy vannak egymásnak, élnek, szeretnek, az az igazi kincs. 

A ma embere meg nem ismeri fel, hogy többje van, mint amire szüksége van, de ez a több egyben kevesebb is.

Régen valahogy jobb volt a világ...

Ezen a napon összejött a család, megünnepelni mamám születésnapját. Neki nem a születésnap volt a fontos, az inkább nyűg volt. Sütni-főzni, készülődni, hajat becsavarni, az utolsó porszemet is levadászni a szekrény tetejéről, mintha ott került volna terítékre az ebéd. Hiába segítettünk volna, azt nem lehetett. Az ő háza, ő vára, amúgy is apró volt a konyha. Csak útban vagytok!-mondta ő, s száműzött minket a tágas ebédlőbe. Nem szerette az ünneplést. Megszülettem!-hát aztán? Majd meg is halok egyszer!-hangoztatta, s ilyenkor összerándultam. Nem szerette az ölelgetést, a puszit pláne nem. Minek kell nyalakodni? - kérdezte minden alkalommal. Mikor ennek ellenére "körbenyaltam", ahogyan ő fogalmazott, megdorgált. Te lány, te lány! S ciccegett hozzá. A főztjéből ritkán maradt, mindent felfaltunk, s a maradékot elcsomagolta nekünk. A régi stílusú tálalószekrényének rekeszében mindig volt nekünk gyerekeknek nasi. Zizi, frutti, nápolyi, pillecukor, s más csemegék. Sosem ürült ki a fiók. Emlékszem a Bánhidai ház minden zegére-zugára, az illatára, színeire, s a rokonokra. Mama rózsaszín mamuszára, a fehér virágokkal. A retiküljére, hajcsatjára, a járására. Arra a járásra, melyet utoljára akkor láthattam, mikor 2002 márciusában nálunk járt névnapot köszönteni. Mikor hazafelé indult, szokás szerint integettem neki az ablakból. Láttam, ahogyan lassan távolodik. Mozgása árulkodott az izületi fájdalmairól, mégsem panaszkodott. Lassan lépkedett, vissza-visszafordulva, mert tudta, hogy figyelem. Olyan természetes volt, hogy van. Meg sem fordult a fejemben, hogy ő is halandó. Akkor láttam utoljára.

Régen valahogy jobb volt...