Éljen május elseje!-A hegy

Eső illatú reggelre ébredtünk. Abban az évben lehettem vagy 6 éves. "Kötelező", megis várt nap volt ez. Szinte az egész város elindult a hegyre, megünnepelni a munkát.Mi, gyerekek, izgatottak voltunk, mint mindig, ha alkalom nyílt egy jó összejövetelre. Csak az esőt hagytuk szàmításon kívül, ami bő egy napig zuhogott. Az ünnep helyszínéül , ami egyben majális is volt, a vezetőség a hegy tetejét jelölte ki. Meg kellett mutatni a vendégeinknek, hogy nekünk milyen szép vassólymunk van. 1907-ben avatták fel és helyezték el a Kő hegyen a Donáth Gyula alkotta szobrot, majd ezt 1992-ben követte a restaulást (?) követően Madarassy Walter szobra. De most 1972 írtunk, mikor is elképedve álltunk a hegy alján, fejünket vakarva, hogyan jutunk fel?  Legtöbb családnál volt pléd, más nem, tudtuk fent bőséges enni , inni és nassolnivaló vár ránk.  Nagy levegőt vettünk, és a kijelölt kis kitaposott úton elindultunk felfelé.Másztunk, másztunk, kapaszkodtunk amibe, akibe tudtunk, majd sikongatások közepette vissza-visszacsúsztunk. Ez így ment majd 1 és fél órán át, mivel olyan szinten fel volt ázva a talaj, hogy csoda, hogy meg nem.indult a hegy. Mire felértünk, kb úgy néztünk ki, mint egy népes varacskosdisznó csorda. Csak hangról ismertük fel egymást. Nekünk, gyerekeknek élmény volt, a szülőknek kevésbé, vagy sehogy. Végighallgattuk az ünnepi beszédet, majd falatoztunk, mulattunk. Mindezt egy pici faházbüfé árnyékában, ami a csodával határos módon mégsem fogyott ki a virsliből, sörből, fagyiból, vattacukorból, törökmézből. Emlékezetesebb volt ez a május 1, mint a többi, városközpontban megrendezett, felvonulós hacacáré, annak ellenére is, hogy siralmas volt a szemétmennyiség, amit a tömeg maga után hagyott. Az ezt követő ünnepek  is emlékezetesek maradtak, de más miatt. Ezt követően kezdték el a betonlépcsősort megépíteni, s 2 év múlva, 1974-ben már azon lépdelve értünk a csúcsra. Ha jól számoltam, 419 db a lépcsők száma.