Megújulás 2012-2013-2014

A szabad választásról

 Dönthetek, hogy vállalom, vagy nem vállalom sorsomat, s ha igen, az eleve elrendeltetett cél felé haladva, annyi múlik rajtam, hogy azt milyen módon valósítom meg. Ez nem kevés. Miért kellene abban a hitben tetszelegnünk, hogy minden rajtunk múlik? Nem mi állunk a teremtéslánc csúcsán.

A Senkiföldje zenekar meglepett evvel egyszer.


https://www.youtube.com/watch?v=Dz6MeU6yGys

A múlt tükre szilánkokra tört.
Mit róla gondolsz, ma gondolod.
Ma élsz, ma szeress, ma szeretlek.
A holnap, bizonytalan arca, ma születik meg.
 
Ma fáj, ha bántasz,és ma-
Ma bocsáss meg ha kérlek,
Ma látlak téged szépnek.
A tegnap nehéz teher,
A holnap pille könnyű álom,
 
Valódi súlya
Ma van szavamnak,
 
Ma hallgass ,
Ma beszélj,
Ma nézz és
Ma láss.

Amikor felébredtem, kutatni kezdtem, sejtvén, hogy bánatot, hiányt, vagy fájdalmat találok. 

Meglepetésemre zavartalan örömérzés szállt meg. Békés szabadság. Egy olyan szeretet érzése, amit nem köt a test. Nem sóvárog, nem követel és nem kíván, csupán betölti a szívemet. 

Nem vár semmit, csak talán azt hogy átadhassam. Nem válogat, hogy kinek adom. Csak árad belőlem szerte szét. 

A legjobb, többé már nem ellensége a jónak. Ez a FORRÁS. 
( Károlyfi Zsófia)

Írtál-e már verset valaha is,

és egyesültél-e a világmindenség dalával,

mi az árnyakból szépséget csiszol,

Ki sötétet használva bánatból csillagot csihol.

Fekete gondok közt ülök most is,

körém gyülekezik a csillagporos emlékezés.

Ki lemondott már jóról egyszer is,

képes látni a sötétség apró fényességeit,

mely értelmet ad az éjszakának, 

mely soha nem vakít el kedvesem, nem vakít úgy el,

ahogy az ég, szemed kékségével,

lelked fényével vakított számtalanszor engemet.

Nem törölhetem vállalt sorsodat.

Tudom hogy tied volt a bánat és tied még ma is.

Most menj utadra hát, megyek én is

viszem magammal szemed sugarát hangod dallamát,

megfoghatatlan lényed vihetem.

Talán azért állok neki néha verset írni, hogy 

ne kelljen, vagy jobban essen sírni,

s általa megtisztulni a sós életnek vizével,

térdre hullni, és örömben úszni,

mert ismét legyőztél, Mindenség, Istenség, vagy mi vagy, 

s tettél azzá, mi vagyok. Vesztesen, 

de állok gyermekedként előtted, üres tenyerem.

Kutatok parányi nyereséget,

mint sötétben a szikrákat, kincsnek látok keveset,

dédelgetem, könnyezem, kacagom.

Ugyan kinek kell?... továbbadom mi részemül jutott.