tárnák és vízcsapok

karadigcsaba•  2017. augusztus 9. 22:31

a rigolyáimmal ellentétben konstituáltam a valóságomat Dunaalmáson. úgy kilencvenhétben lehetett, mikor akarattal beleléptem egy vödör vízbe. szandálom ott száradt, ahol a szúrágta kerítések derékszögben összefutottak, és nagyanyám hokedlin ült a sarokban, csak engem nézett, valahol olyan testtartásban, ami csak a szeretet logikája szerint működő válbiccentés lehetett abban az időben. rettegtem a poloskáktól és rühelltem a sarat, de szerettem megnyitni a vízcsapokat, ha mama arra kért, és öntudatlanul áztattam el a luxusbörtönbe zárt petúniákat, miközben valami olyasmit képzeltem, hogy minden pillanat előre meghatározott, és próbáltam felkészíteni félkész lelkemet arra, hogy nagyanyám mosolya csak egy elavult szoftver mechanizmusa. így hörpintem a málnaszörpöt a fehér műanyagasztalnál épp, ahogy látom, és pont eképpen kocogtatom a duplaüveget, vágyakozva a közreszorult, elszáradt darázstetem érintésére. csak az zavart meg, hogy kelenföldön nem voltak csillagok, itt meg úgy ragyogták tele az égboltot, hogy a teraszra kifordított tévémagányban nagyszüleim nyaka is csorbult a csodálattól. háklim volt a sötétség, iszonyodtam, szörnyű vágyam támadt felkapcsolni mindent, ami fény, de szerettem bolyhos pokrócak alá bújni, melegem volt, sose szóltam. szerettem mikor nagyapám viccelt, ez ritka esemény volt, ilyenkor az őzek is kiljebb húzódtak az erdő mélyéről hallgatózni, papa ezt tudta, és rövid anekdotáit sosem zárta csattanóval, ezt viszont utáltam. egy nyelvet beszéltem mindenkivel, mégis csak magamat értettem, s bár felfedeztem a viszonyrendszereket, annak megfejtését valami étel, ital - amit a mama tukmált, már-már erőszakkal - mindig meggátolta. így kényeztettek, addig, míg meg nem teremtettem azt a valóságot, melynek kontinuitásában - valamely fontos egyenesén haladva - egy szobában ülök egyedül és gondolkozom. Naponta többször is lefordulok a mókuskerékről és sejtet áldozok az öntudatnak és az énképnek. aztán megrohadok és elsírom magam a nevetéstől. ezt hívják pillanatnak. akik az egyszerűt a primitívtől megkülönböztetni nem tudják, azok nem ismerik sem ezt a szót, sem ezt  a jelet, mely rámutat a mindenek elidegenedésének forrására : a gazságra. erre még nem gondoltam akkor, mikor a szandálom száradt, de azt már láttam, hogy a magány milyen atmoszférákat szül, hiszen a nagynéném virágszeretete a legkeserűbb korai tapasztalotaim közé tartozik. "aki a virágot szereti,..." ismételte mindig már csak magában. láttam, megvannak a metódusok, a napi öntözés, nagynénémben pártos honfivé alvadva csörgedezett mindig, de én láttam ebben valami szépet, még ha nem is hittem soha és nem is mondtam. nagyanyám modern krisztus volt, az írást csak szegről-végről ismerte, de hitt. valamiben állt az ő hite, azt ő se tudná megmondani miben, de az biztos, hogy pont úgy nem mondta el apának azt, hogy én akarattal a vödör vízbe léptem, mint ahogy Jézus gyógyította meg az őr fület az elfogatásnál. így él ő, valami szeretetlogika szerint, mint említettem, magát elnyomva, mint bakancs a csikket a szibériai hóban. nagyapámtól szívósságot tanulhattam volna, ha odafigyelek egyszer is, vagy nem hajolok el a pofonoktól, vagy ha tetszik a büszkeség. nekem csak balul sikerült ítéleteim voltak, apától tanultam hogy a papa büszkeségét hogy ítéljem meg. nyugállományú alezredesként a rendőrsipkát mindig a ford focus hátsó szélvédője elé rakta, hogy mutassa, hogy ő az, akitől valahogy félni kell, neki meg van a tekintélye, hasonló. eme attitűd ellen mindig felléptem, gyerekként, tisztán mint a tükörtenger. nem láttam meg a viszonyrendszert soha, soha nem láttam át hogyan működnek ezek az emberek, és a gyerek énem rigolyáit valahogy csorba puzzleként, de betudtam illeszteni ebbe a családnak nevezett konstrukcióba, és most azt mondom, hogy olyankor szép minden, amikor ez van, és ez a pillanat, mely pillanatot birtoklom is meg nem is. ettől szeretem. ezért kérem, hogyha lehet a hegyalja út kilenchez ássatok egy tárnát ha döglenék végleg, és oda szórjatok a hintaágy mellé, mikor pirkad, mikor állnak a szeretőim lágyékig a fekete légszomjban.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom