nem is tudom. valamire.

1954. február 22-ét írunk. Képzeljük oda magunkat arra a salakos foipályára ami akárhol volt, és a gyerekek akármikor játszhattak rajta. A kölkök vígan rugdostak egy nagy zöld bőrfocit .Bár ha belegondolok, nem is volt az olyan nagy. Kapube be, aztán ki, megint be, ki, át, szét, össze-visznya.

Egy kopaszodó, komótos öregúr nézte őket  a kerítésen keresztül. Közeli lakos, mamuszban van és kakaófolt van a szája szélén.

Néha elmosolyodott, morgott, büfögött, de egyszercsak dohányfüsttől nem kímélt hangon megszólalt: -NEM JÓ! EZT GURIGASD!

Egy nagy, nagy, nagy vörös lasztit gurított a gyerkőcök közé, és azzal a lendülettel, "jajj a hátam" kiáltásokkal eltotyogott a mamuszban.
Ez volt ám a nehéz, nagy labda. De úgy igazán. Ha belerúgtál fájt tőle a lábad, de épp ezért még nagyobb késztetést éreztél hogy újra megpróbáld.

Voltak akik törték lábukat, vagy nagymamához szaladtak egeret itatva, de akadt olyan is aki megbarátkozott a nagy vörös labdával.
Nemhogy megbarátkozott, de különös, fanatikus híve lett. Megtanult vele bánni. Aki meg nemtetszését fejezte ki a bőr iránt azt rituálisan kikötözték a Rózsi néniék elötti diófához. 

A vörös laszti megjelenése után valami egész furcsa dolog történt, aminek aztán mindenki örült. Játéklehetőséget mindenki kapott.

"KÖSZÖND ENNEK A CSODÁS LABDÁNAK!"-mondta a csapatkapitány, a talán legidősebb, jellegzetes bajuszt viselő Józsi nevezetű labdazsonglőr.

Egy nap pár egészen fiatal kiscsávó ( Józsi szerint a Napsugaras utcai általánosból tolták ide a képüket) egy zöld labdát rugdosott a kerítésnek.

Józsi halkan jelezte a többieknek hogy ez diófagyanús viselkedés. Már intézkedtek is volna az illetékes hátvédek(kivételes, jó fizikummal rendelkeztek, ezért voltak ők a megbízottak erre a posztra) amikoris az egyik  kis csíkos inges bátor ifjú kappan hangon igy hebegett:-Játszaa...JÁTSZANÁNK EGY 10-EST.
Mire bajuszos labdazsönglőrünk válaszolt volna már fel is álltak a kis  hetedikesek(talán) és el is kezdtek gurigatni.

Hát nem nyertek az isten fáját?.

Két teljes napig zöld  labda koptatta a pálya amúgy is rozsdás kerítését.
Úgy mosolyogtak. Minden passznak lelke volt. De néztem volna még egy kicsit, csakhát Józsi agya azért van hogy használja, attól még hogy focista nem kell neki a magyar tradicionális sztereotípiáknak eleget tenni, ezért hívta is a Ivánékat, akik a vörös labdával való ügyeskedést igencsak jól, és régen űzték, ugyanis másodikos gimnazisták volták ám ők. Bezony.

Slussz-passz úgy leverték a kis napsugarakat hogy arrul kódútak azthiszem.

Messze kirúgták a zöld a labdát a főútra, ahol pár gépkocsi úthengerként haladt át rajta.

Mostantól megint a vörös labda koptatta azt a bizonyos kerítést.

De ugyebár a festék kopni szokott. Egy igencsak makacs tulajdonsága ez. És hát venni köll, mert a vörös az mégis csak vörös. Költséges dolog ám ez. Meg a csapattársaknak új fölszerelés, a salak(ami szintén vöröses) kordában tartása.

Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni , Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni.

Józsinak már a feje is vörös volt. A dühtől. IS.( "is"  Kádár után szabadon)

Hol van ilyenkor a mamuszos bácsi akivel annyit anekdótázgatott a sarki kávézóban? Kéne most a segítsége. Már csak azért is mert vesz sört. Meg úgy a helyzet kilátástalan. Hol van ő?

MEGHALT.

Józsi feje már nem vörös. Egy útolsót rúg a nagy vörösbe. Repül, Repül, Repüüüüül. Bele a tövisbokorba, ami szintén a Rózsi néniék elött volt( Diófa mellé tövisbokor? Még ilyet). ERESZT, ERESZT, ERESZT, ERESZT. 

Józsit nem látni többé.

Azóta zöld labda van.  De mindig leereszt.