mert minden magányos varázsvilágunk: ketrec.

Müller Péter gondolatai


Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
   Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek nincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.


Hogy menniyre "varázsvilágban" él minden ember, azt önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud. Ezt akkor érzed, ha valaki mással beszélsz.
   Egy másik Világ! Végtelen múlttal, emlékekkel, ismeretlen érzésekkel. Belebújni egy másik ember lelkébe nagyobb kaland, mintha egy idegen bolygóra lépnél. Érthetetlen világ! A szavaink egyformák, csakhogy neki mást jelentenek. Kimondod ezt a szót hogy "szeretet" - és mást gondolsz róla te is, ő is. Magadon nem veszed észre, de rajta már látod, hogy "teljesen el van varázsolva". Amikor elveszel valakit feleségül, vele együtt elveszed az összes emlékét, elveszed az anyját, az apját, a magzati és gyerekkorát, elveszed az egész családfáját, a félelmeit, a szokásait - az egész "varázsvilágát", amiben él. Kimondasz egy szót mondjuk hogy "mama" - a te szemed boldogan nevet, s az övé fájdalmasan megvillan, mert a gyógyulatlan sebéhez értél. Neked egy szép anya-élményed volt, neki maga volt a pokol. És ez így van minden szóval! És így lehet a csókkal, az öleléssel is mást érez ő, mint te, mert más "varázslatban" él.