Szilánkok

Novella
karadigcsaba•  2017. augusztus 9. 22:31

tárnák és vízcsapok

a rigolyáimmal ellentétben konstituáltam a valóságomat Dunaalmáson. úgy kilencvenhétben lehetett, mikor akarattal beleléptem egy vödör vízbe. szandálom ott száradt, ahol a szúrágta kerítések derékszögben összefutottak, és nagyanyám hokedlin ült a sarokban, csak engem nézett, valahol olyan testtartásban, ami csak a szeretet logikája szerint működő válbiccentés lehetett abban az időben. rettegtem a poloskáktól és rühelltem a sarat, de szerettem megnyitni a vízcsapokat, ha mama arra kért, és öntudatlanul áztattam el a luxusbörtönbe zárt petúniákat, miközben valami olyasmit képzeltem, hogy minden pillanat előre meghatározott, és próbáltam felkészíteni félkész lelkemet arra, hogy nagyanyám mosolya csak egy elavult szoftver mechanizmusa. így hörpintem a málnaszörpöt a fehér műanyagasztalnál épp, ahogy látom, és pont eképpen kocogtatom a duplaüveget, vágyakozva a közreszorult, elszáradt darázstetem érintésére. csak az zavart meg, hogy kelenföldön nem voltak csillagok, itt meg úgy ragyogták tele az égboltot, hogy a teraszra kifordított tévémagányban nagyszüleim nyaka is csorbult a csodálattól. háklim volt a sötétség, iszonyodtam, szörnyű vágyam támadt felkapcsolni mindent, ami fény, de szerettem bolyhos pokrócak alá bújni, melegem volt, sose szóltam. szerettem mikor nagyapám viccelt, ez ritka esemény volt, ilyenkor az őzek is kiljebb húzódtak az erdő mélyéről hallgatózni, papa ezt tudta, és rövid anekdotáit sosem zárta csattanóval, ezt viszont utáltam. egy nyelvet beszéltem mindenkivel, mégis csak magamat értettem, s bár felfedeztem a viszonyrendszereket, annak megfejtését valami étel, ital - amit a mama tukmált, már-már erőszakkal - mindig meggátolta. így kényeztettek, addig, míg meg nem teremtettem azt a valóságot, melynek kontinuitásában - valamely fontos egyenesén haladva - egy szobában ülök egyedül és gondolkozom. Naponta többször is lefordulok a mókuskerékről és sejtet áldozok az öntudatnak és az énképnek. aztán megrohadok és elsírom magam a nevetéstől. ezt hívják pillanatnak. akik az egyszerűt a primitívtől megkülönböztetni nem tudják, azok nem ismerik sem ezt a szót, sem ezt  a jelet, mely rámutat a mindenek elidegenedésének forrására : a gazságra. erre még nem gondoltam akkor, mikor a szandálom száradt, de azt már láttam, hogy a magány milyen atmoszférákat szül, hiszen a nagynéném virágszeretete a legkeserűbb korai tapasztalotaim közé tartozik. "aki a virágot szereti,..." ismételte mindig már csak magában. láttam, megvannak a metódusok, a napi öntözés, nagynénémben pártos honfivé alvadva csörgedezett mindig, de én láttam ebben valami szépet, még ha nem is hittem soha és nem is mondtam. nagyanyám modern krisztus volt, az írást csak szegről-végről ismerte, de hitt. valamiben állt az ő hite, azt ő se tudná megmondani miben, de az biztos, hogy pont úgy nem mondta el apának azt, hogy én akarattal a vödör vízbe léptem, mint ahogy Jézus gyógyította meg az őr fület az elfogatásnál. így él ő, valami szeretetlogika szerint, mint említettem, magát elnyomva, mint bakancs a csikket a szibériai hóban. nagyapámtól szívósságot tanulhattam volna, ha odafigyelek egyszer is, vagy nem hajolok el a pofonoktól, vagy ha tetszik a büszkeség. nekem csak balul sikerült ítéleteim voltak, apától tanultam hogy a papa büszkeségét hogy ítéljem meg. nyugállományú alezredesként a rendőrsipkát mindig a ford focus hátsó szélvédője elé rakta, hogy mutassa, hogy ő az, akitől valahogy félni kell, neki meg van a tekintélye, hasonló. eme attitűd ellen mindig felléptem, gyerekként, tisztán mint a tükörtenger. nem láttam meg a viszonyrendszert soha, soha nem láttam át hogyan működnek ezek az emberek, és a gyerek énem rigolyáit valahogy csorba puzzleként, de betudtam illeszteni ebbe a családnak nevezett konstrukcióba, és most azt mondom, hogy olyankor szép minden, amikor ez van, és ez a pillanat, mely pillanatot birtoklom is meg nem is. ettől szeretem. ezért kérem, hogyha lehet a hegyalja út kilenchez ássatok egy tárnát ha döglenék végleg, és oda szórjatok a hintaágy mellé, mikor pirkad, mikor állnak a szeretőim lágyékig a fekete légszomjban.

karadigcsaba•  2012. december 23. 23:03

délibáb

DÉLIBÁB

egyszer csak aranyló utak jelentek meg előtte.ronggyá ázott agávék tornyosultak miközben a nap pilléreken kapaszkodott felfelé a romos boltíveken. "Mennyi lehetőség.." gondolta magában, de ekkor már talán agyának rejtett fiókrészében mocorogni kezdett az az akta melyben található feljegyzések a földrajz órák ellógásának későbbi megbánásáról tanúskodtak még a pubertáskor elhagyása utáni hónapokból, így nem tudhatta a délibáb mibenlétét.csak a hollétét és egyben puszta létét rekognizálta miközben lehullott élete első hava. öt dombos kacskaringóval állt szemben, nótázó szerpentinekkel szemezett. és ott állt, szemére nehezültek a kristályok és gondolkozni kezdett.az elvtárs, a polgártárs egyszerre benne, őbenne.
szám szerint öt. rendezői balról nézve az első számú ódon deckákból volt kirakva, csak merő odafigyeléssel lehetett kivenni az öreg szúk muzsikáját.a perzselő horizontról pesti zene érkezett a térbe.(hát igen mit érne az isten szimbolizmus nélkül).továbbhaladván képernyők néztek búsan, ugyanakkor buzgóan tekintetéért epekedve, hardcore pornót sugározva
hát azt bizony kifelejtettem hogy a harmadik csupán egy ajtó halál vs. boldogság felirattal, hideg rézkilinccsel és egy öreg csősszel talárban.
a szája tátva maradt, keresztes pókoknak árnyékot és elemózsiát adva
negyedik út mondhatni a legszimpatikusabb ösvénynek bizonyulhat, gondolta, számára kedves ólomszag terjengett, és elektroncsövek árasztották a meleget és szuszogását visszhangozta a tágra nyílt folyosó.
ötös számúként tátongott rézsút a mélységbe ismeretlen állagú bugyogó fekete szószok felé mutatva, szereti a szószt is nem azért csak a bokája légyszi ne ütődjön
és hipp! akarom mondani....hopp! a fiókrész egyszer csak fakkjára koppintott és kirobbantak együtt és a papíreső eleredt és a tantusz komótosan, ívesen esett le aznap

................délibáb..............

és csak homok és szél maradt.

karadigcsaba•  2010. április 7. 19:58

nem is tudom. valamire.

1954. február 22-ét írunk. Képzeljük oda magunkat arra a salakos foipályára ami akárhol volt, és a gyerekek akármikor játszhattak rajta. A kölkök vígan rugdostak egy nagy zöld bőrfocit .Bár ha belegondolok, nem is volt az olyan nagy. Kapube be, aztán ki, megint be, ki, át, szét, össze-visznya.

Egy kopaszodó, komótos öregúr nézte őket  a kerítésen keresztül. Közeli lakos, mamuszban van és kakaófolt van a szája szélén.

Néha elmosolyodott, morgott, büfögött, de egyszercsak dohányfüsttől nem kímélt hangon megszólalt: -NEM JÓ! EZT GURIGASD!

Egy nagy, nagy, nagy vörös lasztit gurított a gyerkőcök közé, és azzal a lendülettel, "jajj a hátam" kiáltásokkal eltotyogott a mamuszban.
Ez volt ám a nehéz, nagy labda. De úgy igazán. Ha belerúgtál fájt tőle a lábad, de épp ezért még nagyobb késztetést éreztél hogy újra megpróbáld.

Voltak akik törték lábukat, vagy nagymamához szaladtak egeret itatva, de akadt olyan is aki megbarátkozott a nagy vörös labdával.
Nemhogy megbarátkozott, de különös, fanatikus híve lett. Megtanult vele bánni. Aki meg nemtetszését fejezte ki a bőr iránt azt rituálisan kikötözték a Rózsi néniék elötti diófához. 

A vörös laszti megjelenése után valami egész furcsa dolog történt, aminek aztán mindenki örült. Játéklehetőséget mindenki kapott.

"KÖSZÖND ENNEK A CSODÁS LABDÁNAK!"-mondta a csapatkapitány, a talán legidősebb, jellegzetes bajuszt viselő Józsi nevezetű labdazsonglőr.

Egy nap pár egészen fiatal kiscsávó ( Józsi szerint a Napsugaras utcai általánosból tolták ide a képüket) egy zöld labdát rugdosott a kerítésnek.

Józsi halkan jelezte a többieknek hogy ez diófagyanús viselkedés. Már intézkedtek is volna az illetékes hátvédek(kivételes, jó fizikummal rendelkeztek, ezért voltak ők a megbízottak erre a posztra) amikoris az egyik  kis csíkos inges bátor ifjú kappan hangon igy hebegett:-Játszaa...JÁTSZANÁNK EGY 10-EST.
Mire bajuszos labdazsönglőrünk válaszolt volna már fel is álltak a kis  hetedikesek(talán) és el is kezdtek gurigatni.

Hát nem nyertek az isten fáját?.

Két teljes napig zöld  labda koptatta a pálya amúgy is rozsdás kerítését.
Úgy mosolyogtak. Minden passznak lelke volt. De néztem volna még egy kicsit, csakhát Józsi agya azért van hogy használja, attól még hogy focista nem kell neki a magyar tradicionális sztereotípiáknak eleget tenni, ezért hívta is a Ivánékat, akik a vörös labdával való ügyeskedést igencsak jól, és régen űzték, ugyanis másodikos gimnazisták volták ám ők. Bezony.

Slussz-passz úgy leverték a kis napsugarakat hogy arrul kódútak azthiszem.

Messze kirúgták a zöld a labdát a főútra, ahol pár gépkocsi úthengerként haladt át rajta.

Mostantól megint a vörös labda koptatta azt a bizonyos kerítést.

De ugyebár a festék kopni szokott. Egy igencsak makacs tulajdonsága ez. És hát venni köll, mert a vörös az mégis csak vörös. Költséges dolog ám ez. Meg a csapattársaknak új fölszerelés, a salak(ami szintén vöröses) kordában tartása.

Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni , Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni, Fizetni.

Józsinak már a feje is vörös volt. A dühtől. IS.( "is"  Kádár után szabadon)

Hol van ilyenkor a mamuszos bácsi akivel annyit anekdótázgatott a sarki kávézóban? Kéne most a segítsége. Már csak azért is mert vesz sört. Meg úgy a helyzet kilátástalan. Hol van ő?

MEGHALT.

Józsi feje már nem vörös. Egy útolsót rúg a nagy vörösbe. Repül, Repül, Repüüüüül. Bele a tövisbokorba, ami szintén a Rózsi néniék elött volt( Diófa mellé tövisbokor? Még ilyet). ERESZT, ERESZT, ERESZT, ERESZT. 

Józsit nem látni többé.

Azóta zöld labda van.  De mindig leereszt. 

 

karadigcsaba•  2009. december 12. 16:08

kedvem volt 2.

-Talán nem kellett volna mondanunk nekik hogy cigány zenét is tudunk.....amikor nem.
-KUSS!-kiabálta Peti, olyan félig mérgesen, félig szomorúan. Gábor még valamit akart mondani, nyitotta is a száját de inkább halgatott és rágyújtott.
   Ott ültek a padkán gitár nélkül. Tanácstalanok voltak. Pénzük kevés volt hiszen csak Peti dolgozott egy kisboltban segédként. Nem értették miért lopták el olcsó gitárjukat. Mintha a lelkükből téptek volna ki egy darabot. -Meg kéne inni egy sört...-mondta Gábor. -Hülye vagy bazdmeg ellopták a gitárjainkat az elöbb! Fogd már fel! Egyébként sincs egy vasad se.-mondta Peti a mondat végére kicsit lenyugodva.-Ez igaz. Azért volt ott a "kéne" szó.-
Aztán meglátták közeledni Szotyit a távolban. Kicsit spicces volt már ezt a járásából jól ki lehetett venni. Dobfelszerelése a nyakában volt egy madzzagra kötve. Egy csodaszép kék lábos. A Hangja korán sem volt olyan fülmelengető mint ahogy a  színe volt szemkápráztató.
-Szevasztok! Mi a helyzet? Mi ez a búskomor hangulat? Gyerünk nyomjuk.- ezután egyperces hatásszünet.-Szotyi?-szólalt meg Peti. - Mi az?  -Kuss. Ülj le.   -Jó, jó. Ülök, ülök.
-Észrevettél valamit?   -Mit kéne észrevennem? Ne hülyéskedj már, nyomjuk, még cigit is kell vennem.   -NINCS GITÁR! LÁTOD? NEM JÁTSZOK MOST ÉPPEN SEMMIN!      -Ne kiabálj már! Látom. Mi az isten történt?.
Jött 4-5 "színesfémkereskedő" és nem tetszett nekik a búránk. Azt volt egy kis bunyó. Kis anyázás. És elvitték a hangszereket. Ennyi a story.
-Huh! Még jó hogy nem voltam itt!  -Mi az hogy jó? Látom a kollektív szellem benned van.
-Csak a hangszerem miatt mondtam.-újjabb hatásszünet.
-Ezt ismételd meg kérlek. -Csak a hangszerem miatt mondtam.- Gábor és Peti a tüdejüket is kiköpték a nevetéstől. -Most meg mi az anyátokat nevettek? Igen is így van!
-Nekem a minőségi megfogalmazás nem tetszett!-nevetett Gábor. Aztán Peti hozzátette: -Nem hiszem hogy a lábosod kellett volna nekik. Maximum hozzácseszték volna a fejedhez. Behorpadt volna. Mármint a fejed.
De aztán gyorsan abbahagyták a viccelődést mert ismét kilátástalan helyzetükre fordult tekintetük. Valamit ki kellett találni de gyorsan. Nekik zenélniük kell. Mivel szülői támogatásra egyikük se számíthattott, ezért valami nagyon okos dolgot kellet kifundálniuk.
-Csináljunk fából gitárt. Megtudom csinálni. Lopunk a fatelepről aztán én kifaragom.-mondta Szotyi. -Szotyi....ne szólalj meg.-szólta le Peti.
Megvan! Az a kis pótcselekvés....naa hogy is hívják....tudod az aki dobott nekünk 10 forintot...és összehaverkodtunk vele....nem jut eszembe a rohadt neve...-mérgelődött Gábor.
-András! Zehenovszky András!-vágta rá Peti.
Zehenovszky András. Családja jómódú, és az apja játszik egy ilyen Illéshez hasonló zenekarban. Sok hangszer van náluk. Ő biztos "kölcsön" ad egy-kettőt gondolták a fiúk.
Tudták hol lakik hiszen jól összehaverkodtak vele még az utcán és egyszer hazakísérték. No de semmi rosszra gondolni. Régen volt már nem tudják hogy emlékszik-e vagy sem. Egy próbát megér.
Meg is érkeznek. VII. kerület, Dózsa Gyórgy út. A fiúk kissé feszültek.
-NAA csöngess mááár!-mondta Szotyi kicsit idegesen.
-Szotyi már megint fölöslegesen beszélsz-válaszolt Peti.
-Peti tényleg nyomd már meg baszki!-erősködött Gábor.
Erre Szotyi hosszan megnyomta a csengőt. Magas Jól öltözött komornya nyitott ajtót. A fiúk meglepődtek. Nem nagyon csak egy kicsit.  Síri csönd.
A csendet Szotyi leeső lábosa töri meg. Eddig bírta a spárga.
-Elnézést, ezer bocsánat.-habogta.
A komornya ügyet se vetve kérdezte. -Kit keresnek az urak?

karadigcsaba•  2009. december 9. 21:09

kedvem volt. 1.

1965. December 24.Kőbánya, szenteste. Az Antal család estebédhez készülődik. Az apa gyári alkalmazott keres is meg nem is. Az anya a hivatalban dolgozik. Egyetlen gyermekük van: Péter. 7 éves. Roppant konzervatívak ezért nem vesznek akármilyen ajándékot egyetlen fiúknak.
Péter rendes fiú. "Nagyon rendes, csak semmi sem érdekli" mondja mindig édasapja aki gyakran vitte gyárlátogatásra hiszen a jovőjét már előre ki akarta kövezni. Pedig Pétert fiatal kora ellenére a zene érdekelte csak.
Szinte hozzátapadt a rádióhoz. Nem lehetett onnan elkergetni semmivel sem. Sokszor csinálta azt hogy leült az ágyra felemelte bal kezét mintha egy gitár nyakát fogná.  Itt kezdődött el minden.  Karácsonyra csak könyveket kapott. Persze örült neki, mert örülni kellett. De ő gitáros akart lenni, nem is akármilyen.
5 évet várt arra hogy szüleivel megossza vágyait.
-Apa én...-habogta. Kész a leckéd??-vágott közbe az apja.-Igen kész.-válaszolta.
Akkor eredj, ellenőrizd le újra!-förmedt rá a szülő. -Apa, zenész akarok lenni, gitáros.- miután kimondta mintha egy képzeletbeli kötélből hámozták volna ki, de mégis ezzel együtt úgy állt ott mint akit kivégzésre hoztak.
Apja elejtette az újságot, és a szájából is kiesett a pipa. Ennyit mondott: -Judit! Gyere be!
-Te tanítottad erre a fiúnkat?  Ki akar bújni a munka alól. A zenélés nem munka fiam!- kiabálta, Péter meg lesütött szemmel kisétált. Pár perc elteltével anyja is utánament. -Velem őszintén beszélhetsz Peti, én nem pirítok rád mint a goromba apád. Ezért ma nem kap vacsorát az biztos. Egyet tudhatsz, én támogatlak mindenben. Ha ezt akarod hát legyen. Gitár?

-Igen, azt szeretnék.
Ekkor a következő pillanatban egy ősrégi, világháborúkat megjárt hangszert vett elő  a szekrényből. 6 helyett négy húr volt rajta, és a dobja több helyen repedt volt. De Péter úgy örült ennek mint majom a farkának.
-Ez még a dédnagyapádé volt.
-Pengetett?
-Igen, sokszor azokra a dallamokra aludtam el amit ő csalogatott ki ebből a fáradt hangszerből.
Aztán megfogta és lefogott egy csonka C-dúrt. Peti megtanulta első akkordjait. Másnap már a haverok elött villogott vele.
Késöbb már egész jól ment neki. Be is vették az iskolai zenekarba ahol összeismerkedett egy évfolyamtársával akit addig nem ismert hiszen nem nagyon volt barátkozós, ismerkedős típus. Ő volt Maróth Gábor. Szintén gitáros. Ő mutatta meg Petinek az első Beatles felvételeket. Egyből beleszeretett.
-Na ezt hallgasd! Hard Days Night! Halál jó.
-Ez tényleg jó. És ez?
-Az Hendrix. Apám azt mondta szar, és hogy nem vagyok erre az egészre érett. De szarok rá. Halálra szeretem.
Peti nem mondott erre semmit, talán nem is halotta mert anniyra koncentrált Jimi gitárjátékára mint még semmire. Eldőlt az élete. Ezt már akkor tudta.
16 évesen elege lett a konvenciókat hajszoló apjából, és szeretett anyját is hátrahagyva Gáborhoz költözött csepelre. Lélekben leszámolt ezzel. Nem is gondolt semmire. Csak az érzésre figyelt. Az iskola nem érdekelte. El is hanyagolta. Kipróbálta az LSD-t és számokat kezdett írni Gáborral. 1976-ot írunk. Utcazenész. A sétálóutcában csepelen adnak elő saját szerzeményeket és külföldi számokat egyaránt. Általában este hatra elfáradnak, hazamennek. Egy Radics Béla koncerten találkoznak Szotyival aki dobos.Nem veti meg a pálinkát. Azt mondja. Van egy fazeka meg egy botja. Jön dobolni az utcára.Peti érzi hogy ez nem lesz jó, de a Hendrix és Radics kultusz életben tartja. Elérkezünk 1976. május 6-hoz.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom