Szilánkok

Kívántad-e a szomszéd nőt, a tangást, a pattanásig feszes nadrágban? Nem.
Csak annyira, amennyire minden hím odafordul, ha izmos női far halad a közelében. A munkásosztály igen tisztelt tagjai ciccegnek is. Régebben szívtak, e jellegzetes ajakhang, melyet a levegő gyors beszippantásával idéz elő, mintha kiment volna a divatból. Mi, kultúrált értelmiségi férfiak, inkább csak lopva pislogunk oda. Tudjuk, nem komilfó. Nem píszí. A nőket eszükért illik szeretni, különben hisztériáznak. Az egyéniség a fontos, ugyebár.
     Mi volna, ha csak úgy odarohannál, bebújnál a két cici közé, azután megsimogatnád őket, mint az anyatej forráshelyét-valakinek egyetlen csöpp se jutott annakidején. Cirógatnád a hátsó dombokat is, végül így szólnál: Köszönöm a lehetőséget!- és továbbállnál. Istenem, mennyivel becsületesebbek a kutyák. Ha találkoznak, a hím menetrendszerűen végigszaglássza a nőstényt, nyalogatja, ha kedve tartja, az békésen tűri, aztán ki-ki folytatja útját. Nincsenek ígéretek, hátsó szándékú bókok, mellébeszélés. Az igazsághoz tartozik, hogy a kutyanők csupán évi kétszer tüzelnek, azon belül is összesen hat-hét napig van kedvük a párzáshoz.

A célpontok tudják, mit gerjesztenek a férfinépben, nem bánják, sőt. Ha rájuk bizonyítod, tagadják. Dehogyis a pasik miatt hordunk tangát, a saját kedvünkért, hogy még dögösebbnek érezhessük magunkat! Nem azért tesszük ki a derekunkat, hogy bámuljátok, ó, nem, hanem mert így esik jól. Nem azért terjedt el újabban az a fajta női nadrág(már férfiaknál is), melyből leüléskor kötelezően napvilágra csusszan a tanga fölsö része (a bálnafarok formáját rajzolva a fenékre), hogy a férfiak nyeldekeljenek, franckarikát, pusztán csak ez a divat, ennyi.

Müller Péter gondolatai


Kétféle beszélgetés van.
Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő.
   Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek nincs köze hozzá.
Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barátra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki.


Hogy menniyre "varázsvilágban" él minden ember, azt önmagadon nem látod. Saját ketrecéről senki sem tud. Ezt akkor érzed, ha valaki mással beszélsz.
   Egy másik Világ! Végtelen múlttal, emlékekkel, ismeretlen érzésekkel. Belebújni egy másik ember lelkébe nagyobb kaland, mintha egy idegen bolygóra lépnél. Érthetetlen világ! A szavaink egyformák, csakhogy neki mást jelentenek. Kimondod ezt a szót hogy "szeretet" - és mást gondolsz róla te is, ő is. Magadon nem veszed észre, de rajta már látod, hogy "teljesen el van varázsolva". Amikor elveszel valakit feleségül, vele együtt elveszed az összes emlékét, elveszed az anyját, az apját, a magzati és gyerekkorát, elveszed az egész családfáját, a félelmeit, a szokásait - az egész "varázsvilágát", amiben él. Kimondasz egy szót mondjuk hogy "mama" - a te szemed boldogan nevet, s az övé fájdalmasan megvillan, mert a gyógyulatlan sebéhez értél. Neked egy szép anya-élményed volt, neki maga volt a pokol. És ez így van minden szóval! És így lehet a csókkal, az öleléssel is mást érez ő, mint te, mert más "varázslatban" él.

Haladok a korral. Elektromos fogkefém van. De most nem otthon vagyok hanem a nagymamámnál ezért rendes fogkefével kellett fogatmosnom.  Lusta voltam mozgatni.
Persze nem durván. Csak belegondoltam hogy milyen gyors lenne az elektromossal. Ekkor egy elmélet ötlött az eszembe.
Az emberiséget a saját modernitása fogja a sírba vinni. Ez az elmélet. Igen. Mondjuk ez csak egy dolog a többszáz alternatíva közül.

De miért is foglalkoznánk azzal a szeretet ünnepe elött hogy hogyan fog megszünni a föld : )     Mindenkinek boldog mindent.   Karácsonyt.   BoldogÚJ. Nem Boldog új évet hanem BoldogÚJ. Boldogulj.(Hofi Géza)

Álmokat rugdosok kifelé.

 
Nem tervezek, spontán vagyok.

Magam után szaladok.


Kispált hallgatok. 

Ukulelére vágyom.

Nőre is.

Hovatartozási érzésem van.

Képzeletbeli nyilakat lövöldözök, képzeletbeli személynek.

Érnek a verseim.

Naivan hiszek.





Vannak hangok, és vannak fények. Nevetés, világító szívek, önuralom,konzervatív liberális lélek.

Csukott szemmel tudom hol a Burger King. Notóriusan az RTL-re kapcsolok. Asszimilálódtam. Valahogy most más kezd lenni az életvitelem. Felkelni se tudok. Elhatározom, és aztán mégsem. Hanyag vagyok. Túl sokat gondolkozok azon hogy mit kéne csinálni, és a következménye az hogy semmit se csinálok. 
 
Pedig sokmindent csinálok csak sosincs az a pont hogy: tényleg jó.

Arra is rájöttem hogy egyszerű képletek nincsenek. Mint a buszon hogy megnyomod a gombot és akkor kinyílik az ajtó. Nem így van. Az a fontos hogy nem kell túldramatizálni. Vagy nem kell sóhajtózni meg hasonlók hogy ez nehéz lesz.  A fater mindig azt mondja hogy: take it easy!

Milyen igaza van.

No para, Don't fos.

Nem kell félni  érettségitől, vizsgától. No stressz. Vagy otthon az asszonytól, vagy az AIDS teszttől.  A missziót, feladatot teljesíteni kell( Karádi Jenő 1935-2009). De nem kell belehalni. Nem kell szenvedni. Nem azért vagyok itt hogy szenvedjek. Én jól érzem magam. És te?