hoppá.hoppá.

 Ihletelő

Néha olyan léha a Nap, csak úgy pilléreken kapaszkodik fölfelé
Az égre, aztán nap végén meg seggen csúszik lefelé
És amikor egy pillanatra megáll, a szűrt fény beköszön a redőnyöm közt
A szél is szólni akar, olyan dúltan, haragosan és a réseken besöpri a löszt.

És midőn lemászott a nagy vörös, tintámat papiromra vetem, gyertya mellett
Ez nékem az örök öröm, mely kinyit, mégis bezár, és a legszebb
mikor a búvó patak morajlása, avagy a szatírtól futkosó nő ihlet
Vagy tán a nercbundás nő ki az elsőn szakadatlanul hívja a nem működő liftet.

Olykor úgy bókol a Hold, mintha pilláit nagyba remegtetné felém
Majd a Nap fenéken billenti, és kékbe borul a nagy, nagy ég
S amikor már éppen elfelé ringatna az a bizonyos lenolajos álom
A nagy vörös az arcomba gravíroz, és mocorogni kezdek a levendula illatú ágyon.


Ismét fogom csillogó fényű tollam, és gondolataimat rádobom a papírra, csak úgy ragad
Mint a kávéscsók, igen, bizony az a mokkaízű ajak, mindig megmarad
Bennem mikor a két nyelv összefutott, s most ez ihlet úgy érzem, erről írok
Könnyűzamatú bor mellet, jóérzés csobog keresztül rajtam, nem pedig kínok

De nézd már így Decemberben most ott szánkón csúszik le a seggén
A nagy vörös, igen, biza ő az, akire folyton-folyvást lövök gyerekként, a vén
De sose találom el, nemhogy célt téveszt, el se éri csúzlim az óriást
Nem próbálkozom, a kosaramból az ihlet elfogyott, engedelmeddel befejezném az írást.