hmm?

Varratlan Sebek

Sokakat elvittek akkor hajnal öt lehetett.
Enyhe szél fújt, egy fatábla nyikorgott.
Én a komód mögé bújtam és becsuktam a szemem, vártam ottan.
S a Nap buggyant, buggyant, buggyant.

Vastagtalpú bakancs kopog és olyan nyelv szólal mit még nem hallottam.
Apám kifut, anyám keservesen nyög.
S véres patak nyílik bennem mintha vadul vagdosnának.
Most jó hogy nem látnak, látnak, látnak.

Falnak csapódik a komód, aztán halott csönd.
Utána köd s most itt ülök megtörve, tenném testem már földbe.
Szívemen most lassacskán úgy érzem nő a moha.
Nekem ők mindig, de nekik én soha, soha, soha.