Szilánkok

a rigolyáimmal ellentétben konstituáltam a valóságomat Dunaalmáson. úgy kilencvenhétben lehetett, mikor akarattal beleléptem egy vödör vízbe. szandálom ott száradt, ahol a szúrágta kerítések derékszögben összefutottak, és nagyanyám hokedlin ült a sarokban, csak engem nézett, valahol olyan testtartásban, ami csak a szeretet logikája szerint működő válbiccentés lehetett abban az időben. rettegtem a poloskáktól és rühelltem a sarat, de szerettem megnyitni a vízcsapokat, ha mama arra kért, és öntudatlanul áztattam el a luxusbörtönbe zárt petúniákat, miközben valami olyasmit képzeltem, hogy minden pillanat előre meghatározott, és próbáltam felkészíteni félkész lelkemet arra, hogy nagyanyám mosolya csak egy elavult szoftver mechanizmusa. így hörpintem a málnaszörpöt a fehér műanyagasztalnál épp, ahogy látom, és pont eképpen kocogtatom a duplaüveget, vágyakozva a közreszorult, elszáradt darázstetem érintésére. csak az zavart meg, hogy kelenföldön nem voltak csillagok, itt meg úgy ragyogták tele az égboltot, hogy a teraszra kifordított tévémagányban nagyszüleim nyaka is csorbult a csodálattól. háklim volt a sötétség, iszonyodtam, szörnyű vágyam támadt felkapcsolni mindent, ami fény, de szerettem bolyhos pokrócak alá bújni, melegem volt, sose szóltam. szerettem mikor nagyapám viccelt, ez ritka esemény volt, ilyenkor az őzek is kiljebb húzódtak az erdő mélyéről hallgatózni, papa ezt tudta, és rövid anekdotáit sosem zárta csattanóval, ezt viszont utáltam. egy nyelvet beszéltem mindenkivel, mégis csak magamat értettem, s bár felfedeztem a viszonyrendszereket, annak megfejtését valami étel, ital - amit a mama tukmált, már-már erőszakkal - mindig meggátolta. így kényeztettek, addig, míg meg nem teremtettem azt a valóságot, melynek kontinuitásában - valamely fontos egyenesén haladva - egy szobában ülök egyedül és gondolkozom. Naponta többször is lefordulok a mókuskerékről és sejtet áldozok az öntudatnak és az énképnek. aztán megrohadok és elsírom magam a nevetéstől. ezt hívják pillanatnak. akik az egyszerűt a primitívtől megkülönböztetni nem tudják, azok nem ismerik sem ezt a szót, sem ezt  a jelet, mely rámutat a mindenek elidegenedésének forrására : a gazságra. erre még nem gondoltam akkor, mikor a szandálom száradt, de azt már láttam, hogy a magány milyen atmoszférákat szül, hiszen a nagynéném virágszeretete a legkeserűbb korai tapasztalotaim közé tartozik. "aki a virágot szereti,..." ismételte mindig már csak magában. láttam, megvannak a metódusok, a napi öntözés, nagynénémben pártos honfivé alvadva csörgedezett mindig, de én láttam ebben valami szépet, még ha nem is hittem soha és nem is mondtam. nagyanyám modern krisztus volt, az írást csak szegről-végről ismerte, de hitt. valamiben állt az ő hite, azt ő se tudná megmondani miben, de az biztos, hogy pont úgy nem mondta el apának azt, hogy én akarattal a vödör vízbe léptem, mint ahogy Jézus gyógyította meg az őr fület az elfogatásnál. így él ő, valami szeretetlogika szerint, mint említettem, magát elnyomva, mint bakancs a csikket a szibériai hóban. nagyapámtól szívósságot tanulhattam volna, ha odafigyelek egyszer is, vagy nem hajolok el a pofonoktól, vagy ha tetszik a büszkeség. nekem csak balul sikerült ítéleteim voltak, apától tanultam hogy a papa büszkeségét hogy ítéljem meg. nyugállományú alezredesként a rendőrsipkát mindig a ford focus hátsó szélvédője elé rakta, hogy mutassa, hogy ő az, akitől valahogy félni kell, neki meg van a tekintélye, hasonló. eme attitűd ellen mindig felléptem, gyerekként, tisztán mint a tükörtenger. nem láttam meg a viszonyrendszert soha, soha nem láttam át hogyan működnek ezek az emberek, és a gyerek énem rigolyáit valahogy csorba puzzleként, de betudtam illeszteni ebbe a családnak nevezett konstrukcióba, és most azt mondom, hogy olyankor szép minden, amikor ez van, és ez a pillanat, mely pillanatot birtoklom is meg nem is. ettől szeretem. ezért kérem, hogyha lehet a hegyalja út kilenchez ássatok egy tárnát ha döglenék végleg, és oda szórjatok a hintaágy mellé, mikor pirkad, mikor állnak a szeretőim lágyékig a fekete légszomjban.

az unokabátyja kabátja, tőle kapta, az bánja
ha az undok unokának rokonok közt lelke kánya
mert csak ledobja a rekaméra
oye como va és la camisa negra

mamával palacsintázom
"elzárod a rádiót? nem kérek rá diót
na, így hallanak a zenészek
a falnak játszanak , lefelé beszélnek

semmi, semmi szemkontaktus
szemhéjtussal savinogn-t nyitok
"megeszed ezt a mignon-t?" titok!

"és azt a széket?"

...esszéket tudnék írni a lábosokról az éjjeli szekrényen...

szalvétába söpört morzsáimról, szerényen
megkent kiflivégekről , a liftben
eszem meg és a földszinten
koccintok magammal

lelkifröccsel - néhány adaggal
mindig többet - szalonspiccem - viszem magammal
de engem azért dobott le véresőben a gólya
hogy holnapra felszívja a nagyanyám lecsója

"nem kérek edit néni" - a mi konyhánk mondata
visszhangzik benne hosszan
de a mindenkori zserbó, aranygaluska és a bableves azért
mindig lecsusszan valahogy
dörmögve de legyűrjük, a vita végére elfogy

csak én hízok, de azon a vékony résen mindig beférek hozzád
jénaiban hozzák - már megint rántott leves
apával hevesen lapátoljuk
aggódós a mama- a partedlit alátoljuk

mert királydráma ha abroszra löttyen a nedű
petrezselymes krumpliból villával hegedűt
formálok - nem szeretem -"kis művészpalánta!"
máris érkezik a saláta

apának a sopszka mint gipszkarton a gyomorba
de pörkölt mellé dukál - sose jegyzik hogy bal kéz villa, jobb kéz kanál és talán én is szedek mindenkinek , illik ez ilyen korba
kézzel lábbal elfogyasztjuk - gyurcsányozva , orbánozva

kukac vagyok létalmában
csak szídzsét gyúrtam a gétéában
wátszáp hómi , wátszáp hómi
kihűlt kurván maszatolni

nem oly erős póz most nálunk
lapozz ide - végleg ráunt
unalmába haraptam
rám már úgyse ragad tan

szeltem amit 
szelhettem, de szellentenem 
mellette sose kellett
szellemtelen humoreszket

cetlikről olvasok fel
ragasztom metlakikra
karácsonyi ikrás kakikra
oly történetet hogy bigszmók dzsointja

már első körben elnyomva
mert a rájder úgy nyálazta
hogy az már instant afta
mindegyik rovar, mindegyik kafka

én kitéptem a sörényüket

15/16