kapusiedit blogja

kapusiedit•  2019. november 11. 10:55

Ennyi vagyok


 Én csak ennyi vagyok. Mondom. Se több, se kevesebb.

 Nem is akartam ettől több lenni sohasem és nem is leszek!

Ilyen vagyok. Nem érdekel, hogy ez kinek tetszik vagy kinek nem!

 

Szeretem az esőt, az őrült vihart, a süvítő vad szelet!

Szeretem a kandallóban pattogó, szikrázó, virgonc tüzet!

Szeretem a szívbemarkolón könnyes, csodásan őrült zenét,

amit szívok magamba, mint lelkem egyetlen titkos gyógyszerét.

Szeretem az élet minden apró gyönyörét! Mindent szeretek, ami él!

Ezek adnak nekem mindennap új esélyt! Ezek miatt tudom, hogy élni annyira szép!

 

De most nagyon félek! Mert újra megingott a hitem.

Minden úgy megijeszt! Köröz felettem a visszafordíthatatlan véglegesen.

Félek, hogy nem hagynak már nekem időt a lusta percek,

hogy nem látom már sokszor a hajnal fényében ébredő fáradt reggeleket!

Félek, hogy huncut mosolyod eltűnik emlékeimből végleg!

Félek, hogy már nincs tovább, hogy fájdalmas lesz és leterít az élet.

 

Most már annyira félek, hogy végleg magamra maradok.

Olyan nagyon rossz egyedül! Fájnak a magányos hajnalok!

Félek, hogy nem látom már soha azt a két csillogó szempárt,

amik felhőkön repítettek, ha rám néztek, mik elhitették velem a csodát!

Amikre én mindig úgy vigyáztam, amik miatt élni vágytam!

Félek, hogy nem látom a csodás csillagtengert a Hold udvarában.

 

Semmitől sem féltem addig, amíg hagytam hazudni és bízni tudtam!

Amíg vitt a hitem, amíg hinni akartam és a sorsom egyengette utam.

De most már egyre csak félek, hogy ő is játszik velem, mert feladta.

Félek, hogy ő is ugyanúgy hazudott, és igazán ő soha nem akarta!

Ő is csak olyan lett, mint az a két huncutul csillogó hazug szempár!

Becsapott mindenki! Még a sorsom is! Csak áltattam magam és vártam a csodát!

 

Pedig annyira szeretem élni és élveztem az élet minden apró ajándékát!

Hittem mindenkiben, de a hitem is elengedte a kezem, ő is elhagyott.

Nem maradt már nekem semmim. Tetszik, nem tetszik, én csak ennyi vagyok.

 

kapusiedit•  2019. október 3. 07:41

Gyűlölnöm kéne?

Gyűlölnöm kéne?

 

Elment a Nap aludni és ezt olyan szépen tette!

Néztem őt a teraszon ülve. Mentem volna vele.

De csak ültem a hideg, kriszkrasz mintás kövön.

Fejemben káosz, szemeimben összegyűlt a könny.

Hányszor néztük együtt ezt a csodás naplementét!

Felkavarta lelkemet a sok régi átélt színes emlék.

Utálnom kellene őt! Nekem valahogy ez nem megy!

Láthatatlan zsinórral vele összefontak a múló évek.

Millió édes elcsókolt csókunk mára keserű lett.

Megfakultunk. Ami régen izzott, mára megdermedt.

Buja vágyaink megszürkültek és értéktelenek lettek.

Feledésbe merült a szenvedély, s vele a forró érintések.

Mostanra semmivé változott a régi simogató érzület.

Mára csúnya felhők borítják be az égszínkék eget.

Gyűlölnöm kéne talán a boldogságos napokat?

Mikor még minden könnyű volt, s a maga útján haladt?

Akkor, mikor még olyan könnyű volt a szívünk?

Mikor még úgy akartuk egymást, hogy beleremegtünk?

Mára meg sebesre marta szegényt a csalódások hada.

Hivalkodó nevetése ma már fáj és torkomat szorítja.

Mikor csillaghullást lestünk, nyirkos füvön a jövőnkről álmodozva?

Régen, mikor égette szemeimet kacéran csillogó pillantása?

Gyűlölnöm kéne, hogy ma már ezt nem látja?

Ma elégedett, büszke, diadalittas megvetés az arcát torzítja.

Csak zúdítja rám szemrebbenés nélkül a hazugságait.

Észre sem veszi, hogy egyre messzebbre taszít.

Egykor imádtam bőre mámorítón merész illatát.

Mára érzem a gyomromban, mikor le-fel szaladgál.

Utálnom kéne az összes szerelemmel átitatott ölelést?

Gyűlölnöm kéne minden egyes villámszagú érintést?

 De hisz nekem azokban benne volt az egész világ!

Olyankor voltam vele a legboldogabb talán!

Nem tudom gyűlölni! Nem tudom feledni!

Nem tudok rá haraggal gondolni.

Hisz a részemmé vált, egy darabja ő az életemnek.

Tudom mitől lett heg, tudom mikor sebzett meg.

De ez megszűnt. Eltűnt. Hamuvá változott.

A holtig tartó szerelem fogadalma megbukott.

De én még ma is reménykedve fekszem és kelek.

Pedig tudom, hogy én már semmiképp sem nyerhetek.

Mert amitől annyira féltem, most elkövetkezett.

Másnál keres boldogságot, másnak vall szerelmet.

Ezért magam húzok egy csíkot a minta végére.

Nekem ma már nem elég a szerelem áltatott érzése!

Véget vetek a boldognak mutatott szürke napoknak.

Hagyom őt szeretni! Meghagyom másoknak!

Emlékeimet összecsomagolom együtt a gönceimmel.

Magasra felpakolom, ahol már nem érem el.

Nem akarok beszélni róla már soha többet.

 Ha magányos vagyok, egy létrára állva leveszem és emlékezek.

Csendesen lapozgatom, mint egyik régi szerelmes könyvet.

Olyankor záporesőként csorognak arcomon a könnyek.

Pedig a napok múlásával picit minden könnyebb.

De gyűlölni nem tudom, mert még mindig szeretem.

Cipelem nehéz sorsom tovább sebes lelkemben.

Talán egyszer meggyógyulok és észre sem veszem,

Hogy nem gondolok már rá a magányos percekben.

Talán majd egyszer úgy tudok rá gondolni,

ahogy megpillantottam, ahogy tudtam szeretni.

Talán megbocsájtom egyszer, hogy engem ellökött.

De gyűlölni nem fogom, mert örökre a szívembe költözött.

kapusiedit•  2019. augusztus 18. 17:53

Az a pillanat!

Az a pillanat!

 

Itt most fúj a hideg szél, és csak hallgatom sejtelmes susogó neszét.

Eszembe jut az az este, mikor először éreztem magamon remegő kezed érintését.

Beleborzongtam, ahogy a hideg ujjaid titkon forró bőrömhöz értek.

Emlékszem, lecsuktam vágytól égő, addig csak sírásra használt szemeimet.

Elvitt magával, néhány fátyolos percre a tüneményes képzelet, s táncoltam

a felhőkön önfeledten, mint egy őrült, miközben azt álmodtam, hogy szorosan ölellek!

Az a pillanat bemarta magát örökre a megkeményedett szívembe!

Bele összetört, elhasználódott, kóborgó lelkembe! Azt hiszem, mindörökre!

Sosem volt szebb azelőtt annál az érzésnél! S mi azóta megmaradt belőle csaknem felőrölt.

 Mert nem volt őszintébb semmi az első lopott érintésednél!

Lepecsételted vele addig sötétségben, magányban eltelt szürke létemet.

Beléd haltam, és soha többé nem akartam már élni nélküled!

Érezni akartalak magamon! Érezni azt, hogy benned elveszek!

Mélyen magamba vésni!

Emlékszem, amikor pilláim újra mozdulni bírtak, akkor tudtam, hogy szeretlek!

Szavak nélkül vallottunk egymásnak örök szerelmet!

S abban a mámoros pillanatban visszatértem az eleven életbe!

Akkor lettünk egymásnak az élet értelme!

Titkos érintésed kiegyengette a hozzád vezető rögös utat, s vitt magával a vágy!

Repülni tudtam! Mert szárnyakat kaptam tőled s te mutattad nekem az utat!

Körbefonta testünk körvonalát a rózsaszín vágyfelhő, s nem volt körülöttünk más!

 Csak ketten voltunk és köztünk a végtelen szenvedély, ami annyira észvesztő!

Azelőtt sokáig kerestelek!

Éveken át kutatattuk egymást, mire végre akkor összeértünk.

Tapogatózva, a puha szerelempázsiton lépkedve egymásba ért a lelkünk.

De tiszavirágú érintésed ma már inkább iszonyúan fájdalmas emlék.

 Mert annyira hírtelen elmentél tőlem, hogy ha nem lennék ennyire gyáva, most veled lennék!

Éppen akkor, mikor meghallottad az alvilág démonjának hívó szavát,

ki addig már annyiszor fente rád gusztustalan fogsorát, én akkor voltam a legboldogabb talán!

Odaadtad fiatal lelked egy óvatlan mozdulattal a sötétség gonosz urának.

S tettél engem akkor újra árva gyermekévé a zavaros világnak!

Nem tudtad, hogy milyen mély sebekkel hagysz magamra!

Nem tudtad, hogy mennyire fog fájni nekem, ha engedsz neki és nem figyelsz a mozdulatra!

Elmentél!

S rajtam hagytad első érintésed hidegen perzselő nyomát.

Amit nem tüntethet el semmi sem!

 Ami azóta éget, s enyém marad egy életen át.

Most, hogy itt fúj a susogó szél, s eljátssza nekem fájdalmas gyászénekét,

 a múló napokkal homályosul bennem ez a gyönyörrel teli emlékkép.

Vállaltam volna érted a világ összes veszélyét!

Borotva élen táncoltam volna veled, mindennap ezerszer, ha egy kicsit maradtál volna még!

De nem hibáztatlak. Hisz te sem így akartad. Nem önszántadból mentél.

Csak egy rossz lépés volt csupán, és egy félrehallás, amiért a pokolfajzatnak hittél.

Egy véletlenen múlt csupán, hogy elvesztettelek, s azóta mindenben téged kereslek!

Egy darabot a szívemből magaddal vittél, de ezzel megint sebezhetővé tettél!

Egy kósza fuvallat lágyan simogatta arcomat. Azt gondoltam talán erre jártál!

Eljöttél hozzám, mert a te szívedből is egy darabka még nálam maradt.

Az a pillanat, mitől azóta is beléd halok, az lett a végzetem!

Céltalanul bolyongok a világban nélküled és kereslek mindenhol, mindenkiben! 



kapusiedit•  2019. augusztus 6. 23:11

Ha mellettem lennél!

Ha mellettem lennél!

 

Ha mellettem lennél, tudom, boldog lennék!

Minden reggel előtted ébrednék. Hallgatnám, hangos szuszogásod dallamát.

Nézném nyugodt arcod vonalát, ahogy, mint egy kisbaba, békésen szundikál.

Csak aprócska rezgések díszítenék ábrázatodat, vagy nyakadon egy ér mozdulna,

ha valami megzavarná álmodat.

Szeretnélek nézni, mert mikor könnyeden aludnál, nem olyan arcot hordanál, mint

akkor, mikor a Nap a magasban jár.

 Vagy nem olyat, mint mikor munka közben tekinteted nem a jelenben botorkál.

Nem nyomasztaná a sok gond, a büszkeség, semmi harag vagy indulat egyetlen változata sem,

 csak az ártatlan nyugalom árasztaná el vonásaidat és pihenne csendesen.

Hozzád érni nem mernék, hogy fel ne ébresszelek, de gondolatban végigsimítanék az egész testeden.

Először a hátadon, mely oly sok ember gondját cipelte már.

Aztán erős, izmos karodat simogatnám, mely annyiszor óvott védett és

segített engem sok-sok félelmen és bajon át.

Majd tenyerem a fejed felé csúsztatnám, beletúrnék jó szagú, őszülő hajadba.  

Türelmet szugerálnék bele, és nyugalmat, hogy nappal könnyebben vedd az akadályokat.

Mert érezném, hogy mennyi gond kavarog ott belül, s átadnám neked minden erőmet, hogy ne

 legyenek a napjaidban nyughatatlan percek!

Aztán homlokodra forró csókot lehelnék, hogy tudd, mennyire nagyon szeretlek!

Majd óvatosan, hogy még a levegő se mozdulna, kilopóznék mellőled, s hagynám, hogy

a múló percek még tovább álomföldre vigyenek. Talán könnyebb lenne úgy a napod, ha

a fáradt tegnapot kipihenheted.

Gyorsan felöltöznék, megmosakodnék, kicsit szebbé varázsolnám elnyűtt fizimiskámat,

majd bekapcsolnám a kávégépet, mivel tudnám, hogy úgyis jönnél utánam, mert megéreznéd rögtön,

hogy magadra hagytalak, és nélkülem,  egyedül az ágyban nem éreznéd jól magad.

Te sietnél hozzám, hogy újra velem lehess, mert nem fecsérelnéd el alvással a rohanó perceket,

amit nélkülem kell elvesztegetned.

Kicsit döcögve, nehéz léptekkel jönnél, és szorosan átölelnél, én pedig annyira örülnék neked.

Rád mosolyognék, köréd fonnám hideg kezeimet és füledbe súgnám, hogy:

Jó reggelt szerelmem! Ma megint annyira szeretlek!

Szeretnélek csendben nézni, ahogy szürcsölöd a forró feketét, de én, mint mindig olyankor,

biztos kicsit nagyon bénáznék.

Leejteném a kávéskanalat, ami a barna padlóra érve borzasztóan csörömpölne,

vagy ha bekapcsolnám a tévét, az valami iszonyú hangerővel jönne be.

Én meg nagyon dühös lennék, hogy máskor bezzeg hangja sincs,

te pedig csak nevetnél, hogy még egy ilyen ügyi-fogyi csaj a világon nincs.

De tudnám, hogy ez téged nem zavarna, mert ismernél engem már annyira,

hogy ez vagyok én, aki össze-vissza esetlenkedik néha.

Amíg borotválkoznál és készülnél a napra, én egy szerelmes szívet nevetős szmájlival

küldenék neked a telefonodra.

Mikor munka közben észrevennéd az üzenetemet, mosolyognál egyet és azt gondolnád,

milyen kis hülye, de legalább a tied!

Majd te is küldenél egy kacsintós fejet és mellé írnád, hogy nagyon imádsz és alig várod

az estét, hogy újra a karjaimban lehess!

Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!

Minden nap friss ebédet főznék, és várnálak terített asztallal, és izgatottan

nézném a reakciódat, hogy vajon ízlik-e az étel, mit neked készítettem nagy-nagy szeretettel.

Ha elutaznál és már túl soká nem jönnél, folyton csak érted aggódnék.

De nem akarnálak gyakran felhívni, hogy akkor éppen merre jársz, vagy mikor érsz haza,

mert azt hinnéd, hogy nem bízok benned, és ez téged nagyon bántana.

Pedig csak féltenélek, és biztonságban szeretnélek tudni, és nem akarnék mást, csak újra átölelni.

Néha írnál nekem egy rövid mondatot, hogy mindjárt itthon leszel, de akkor meg attól lennék

ideges, hogy vezetés közben írogatsz és nem az útra figyelsz.

Végre meghallanám kulcsod csörömpölését, én rögtön az ajtóban teremnék.

Magamhoz húználak, szorosan ölelnélek, és hogy újra mellettem lennél annak úgy örülnék.

Te fáradt lennél, de nem tennéd meg soha, hogy ne csókolnál forrón szájon és ne

néznél rám mosolyogva.

Karodban tartanál és a fülembe suttognád, hogy egész úton rám gondoltál,

én meg azt motyognám, hogy minden percben hiányoztál.

De te meg sem hallanád, mert hangos szívdobogásom minden szavam túlharsogná.

Elmesélnénk egymásnak, hogy mi történt aznap, de már alig várnánk, hogy a szavak elfogyjanak!

Majd sietve készülnénk, hogy újra elvesszünk egymásban!  

Sejtelmes félhomály várna a mi kis szobánkba.

Ölelkezve pihennének lelkeink egymásba fonódva. Olyan boldogok lennénk, mint még soha!

Ha mellettem lennél, tudom, nagyon boldog lennék!

Minden áldott reggel Istennek imát mondanék, hogy téged adott nekem!

Veled akarnám leélni az egész életem!

De te nem vagy mellettem, ezért csak elképzelhetem,

milyen boldog lennék veled, ha te volnál nekem!


Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom