Képzelet blogja

Tépett mindenség

"Rongy" vagyok, régről, nem kellő kelme,
kelletlen kezeknek, illő intelme,
hogy felkelned kellett, ne vedd a lelkedre,
fogd rám, hogy a nap, ma kezedbe adott.

Tépett napokban, úgy vagyok Minden,
hogy ami nincs még azt is felsegítsem,
kegyetlen napokban konc vagyok, édes,
megmaradt prédákból, az ami vétkes.

Az ami elfutott, az vagyok, messze,
tört ágak húztak sort mindkét kezemre,
begyógyult időnkön lógnak a "rongyok"
hálásan mosolygok - Hát eltakartok?

Öltözve, vetkezve - takarnak évek,
meztelen mosolyok ha hozzád érnek,
elhiszed, nem hiszed: pereg a látszat,
felnézni mersz-e még, vagy sosem látnak.

2021. január 22.

Merre mennél, hogyha mernél,

távolról kísértem lépteid,

mindig csak úgy néztem, mintha volnál,

az aki épp csak nincs most itt.

Kapukat melegít mindenhol egy-egy kéz,

jönnek és mennek, indulni s jönni kész 

lelkek - lopnak, lopakodnak, vagy már futnak,

nem is látom, úgy tünedezel az ágon.

Szél viszi kedved, ágról ágat,

tépett levélből morzsányi vágyat,

új tavasz keblét, melengető jelben,

ha egykor lehetett, lehet még rendben.

Havazd tele minduntalan vággyal,

menni akarásod kendőzetlen ággyal,

vetetlen, kócos, fésületlen ének,

borzolja ránk újra a lehetetlenséget.

2020.12.30. 

Sosem vagyok távol tőled.

Látod? Mindig érkezem.

Várj meg néha, és ha vársz majd,

hazaérek, érezem.

most lesz, régen

Régen ha voltam, tudtam hol vagyok,

régen még voltak felhőn angyalok,

rég a fákon Volt ülő messzeség,

emlékek szólnak, tűnő gyengeség.

Régen még távol volt a végtelen,

régen a Napba belebújt szemem,

régen még bátran hittem, elhiszem,

ma már csak gyengén hunyorog szemem.

Régen még ment, mert kanál volt a vágy,

régen mert mert, és nem csak ment tovább,

régen merített, hitte nincs talaj,

üres fazékban nincsen már a baj.

Régen a most volt, folyton eltelő,

régen nem állt, csak telni volt idő,

rég volt a szakadt szépen elfedett,

mikor még nem lett minden elveszett.

Régen, de nem most, holnap ott leszek

suttog a hang - Ha - s halkan felnevet,

ez is egy régi idő lesz talán,

pár év és vágyom vissza ezután...

árnyékot vetettem, örömöt,

kezeitek közé a hangot,

hogy szólni tudjatok

betűt fontam, és gondolatot,

mosolyt kötve hozzá,

hogy felülírja azt ami lehúzhatná

cseppet sem voltam erős, sohasem eléggé,

de elég lehetett ahhoz,

hogy támasszon, míg kell, s még

még egy lépést súgjon, 

továbbmenni merszet,

minden erőm nézni, mi felcseperedett