Képzelet blogja

Ellopom a hajnal gondolatát, 

fényt hozó leszek én is,

viszem a nappalt az éjszakán át, 

ha láthatatlan de mégis.

Milyen messze voltak az órák, 

mily közel jöttek a percek, 

mintha mindig itt lett volna, 

minden végzetben a kezdet.

Kenyérre költöm maradék énemet, 

enni merek a mindenség asztaláról, 

mint ki elhiszi majd azt amit lehet, 

megérdemelt mosolyból iszom.

Könnyes nevetéssé vált a vétek,

étek lesz minden mi már elért,

s az eljövendőek vélt hadától, 

már félelem nélkül, biz felnővék.

Inni jöttem, nem megfulladásig, 

sem jóllakásig, csak annyiért, 

mi örökké szomjam létben tartja, 

s továbbvisz újabb kortyokért.

2019.10.16-19.

ahogy az eső...

Ha elmondanám, talán elhallgatnál,
de magam sem tudom jellegét,
a merre mész kérdésed fejet rázat,
és vállat von, mint mindig is,
száz fele folt, mint máskor is.

Csillagfüst tekergő alkonyokon
még érzem nyarát a fehér kabátnak,
az utcák fényein tűnődöm,
s idegenségeket bűvölök,
mintha emlékezhetnél, de eltűnök.

És a koszos csempe is lehetne,
a magány szinonimája ha...
no de, csak annak ki meglátta valahol,
már mégis semmit mondható e sor,
csak én idézem, más meneküléseit.

A valóság fals kis kincseit,
hogy szorítod, egy szatyornyi bájban,
vajért suttogsz a bajban, holott unod,
apró kis megmozdulásait,
a nincstelen világ bábjait,

s már-már mégis hasonulsz? Miért...

2022.08.25.

Kár, hogy lélegezni mertél,

kár, hogy lépni merészeltél, 

hogy lehettél tűbe gyűrve,

csomótlanság szürke őre.

Rám a múltad mikor szabtad,

mikor lettem okkal holnap,

mért lettem a tegnap bűne,

nem is voltam ott, te dőre.

Lám még mindig eltévelyedsz,

mennyi tévedésen merengsz,

minek ide ennyi gond,

élhetnél Te nagy bolond.

Lám még mindig űrbe hullok,

úr bennem ki voltam, látod,

olyan bután ébredezünk,

sodródunk de mért nem merünk.

És nem keres ki nem talál,

hamuíz szíven megreped,

a jövőnek kulcsa én vagyok,

te meg a magadét elteszed,

fel magas polcra, zúgó ár mögé,

lámpáknak aljára, árny mögé,

oda ahol ha keresnéd is

ne találd többé, tengeré,

legyen az mind mit gondolok,

apród-csepp könnye kuncsorog.

Időt még, láncot, vad imát,

sehol sem bontott vacsorát,

kád-meleg sorsát a téli vágynak,

hamuzz hát tele, meg se lássalak,

A felejtés mimét morzsáld hozzám,

és rétegezd reám minden ruhám,

takarj el, fed le, minden pislogásom,

ott sem voltam ahol, időcsuklás, álom.

Legyen az mind mit gondolok,

apród-csepp könnye kuncsorog.

Elhagynak engem a csillagok.