Képzelet blogja

Csókót lehelt a hajnal az éjjel ajkára.

Ezzel búcsúzott , s harmatot sírt a tájra.

Éjjel s a nappal váltakozó arca.

Sötét és fényes érzéki harca.

 A nap első sugara e harmat csókját várta.
Örömmel nézett le az ébredő tájra.
Nappal s az éjjel változó arca.
Fény és sötét érzéki harca.

 Szeretnék egymást ,ha lehetne.
Ölelnék édesen ,nevetve.
Nappal és éjjel közt a pirkadat táncol.
Messze a szürkület, az éj oly távol.

Nappal az éjt nem érheti el,
csak szeretheti ,féltő reménnyel.
Üzenetet küld az első fénysugárral.
Lesz holnap új nap , éltető vággyal.

Sötétség borult a tájra.
Elvitte a semmi szárnya.
Nincsen nappal.Nincs éjszaka.
Sir a hajnal,nincs mosolya.

Nem táncol a Nap a Holddal,
Nem remél csak sír,egy dallal.
Végtelen utakon utazik,
Nézi az ablakot,haldoklik.

Rajzolj új világot édes istenem,
Mert a régi életem többé nem kérem.
Utazik az érzés messze menekül,
zene szól fülemben,egyedül. 

Rajzoltam képeket,kezedet fogva
Szólt az Úr , álmomban suttogva.
Nem sikerült,múltad festetted.
Fogva tart még,gyenge tested.

Fel kell még a Nap.Érint még a fény.
Harmatot csókol a hajnal az éjjel ajkára.
Búcsú levélként, könnyet sír a tájra.
S egyre csak a tegnap reményét várja. 

Könnyü nyári záporra vágyom.
Meleg , gyengéd simogató esőre
Hideg viharban forró villámokra.
Vadul cikázó, izgalmas fényes.
Gyönyörü félelme mégis oly édes.
Gyengéd szerelemre vágyom ,
Majd vad szenvedélyre,
mindent elsöprő végtelenségre.
E kettőség felborzol bolonddá tesz.
Helyét nem találó félelmekkel teli emberré.
Ki az ki érti mire vágyom?
Ki az ki látja forró álmom?
Ki az ki érzi a vihar izgalmát?
Ki az ki ugy csokól mint a gyengédség?
Ha felkell a Nap , nálla találjon!
Az éjj fekete leple,minket betakarjon.
Nem enged el többé rabja leszek !
S nem engedem én , börtöne leszek.

Szárnyaszegett angyal lépdel,
emberi mivolta éled-ébred,
meztelen talpa földet tapos
születik szíve, fáj is: már most.
Már megérintette az első kéz,
és szíve kalapált: most csak néz,
szemébe néztek, mosolyt látva
szemében ébredt az élet vágya.

Nagyon fáj..

De megérkezett az első tőr,
mi láthatatlan:  szívben öl.
Kezét nyújtva kiált: kérlel,
Ne legyek én ember szívvel.
Emberi lelke folyik szeméből,
kiáltás szakad fel mélyéről.

Nagyon fáj!

Legyek szél, mely testetlen,
legyek fény, mely nesztelen.
Legyek ég, mi tiszta kék.
Csak ember ne: ki élne még.
Angyal már nem, nem lehetek,
ember voltam,nem teheted.
Legyek fa, föld, fű tán madár,
csak ember ne,mert nagyon fáj.

Itt forrong lelkemben örült képzeletem.
Örült vágy uralja gyenge testem.
Széttépett álmok hullanak a földre,
Ne taposs rájuk, én vagyok benne.
Fáradtszavak hivnak, szólitanak,
Halld meg őket,indulj feléjük.
Légy lelked hangszere zenéljen szíved.
Érzem hogy mozdul és hív,
táncba visz ujra a szív.
Érzem hogy mozdul a láb,
S késztet hogy indulj tovább.
Bár lenne lelkem zenéje leirható.
Bár lenne hangja számodra hallható.
.......

Elveszett minden gondolat.
Megszakadt tétova mozdulat.
Kezem , ha kinyujtom,tested ugysem lelem.
Messze vitt utad , nem lehetsz velem.
A félelem átitat,fájó a pillanat.
Magányba fuladt éjszakám elszalad.
Aludnék , nem birok.
Álmomban öleltem Őt.
Kinozza testem ,ölelj át engem.
Ne menj el kérlek,maradj meg nekem.
Tudom milyen ha szeretve vagyok,
Tudom milyen ha szeretek nagyon.
Percek telnek el , órák alatt!
Megállt az idő,fájdalma nagy.
Vánszorgó percek, muljatok jóbban.
Sulyotók allatt nehéz az utam.
Ne gondolj szívem többé a rosszra,
gondolj mostmár csakis a jóra.
Rohanj hát idő, jővőbe menő.
S állj meg ha ő majd ujra eljő.
Lássam a szemét,lássam tekintetét.
Érezem ismét, azt ami szép.
Érezze át ő is forron a vágyat.
S bocsása meg hogy hiánya oly nagy.