Csendkabát

Ma ne haljon meg a pillanat,

ma legyen mi él és ölbe kap,

ma hamuja szórjon, incseleg,

pár sötét árnyék ha rámnevet.

Még derüljön akkor is nagyon,

mikor nem látszik, hol vagyon,

és piruljon színné arcokon,

alig halála ragyogjon.

Van még ma négy percem, mondanám,

de mire felfogom, hallanám,

már csak bíz kettő cseng ajkamon,

szavamnak végét elharapom.

Mire ezt leírom semmi sincs,

ajtón fen függ a szó, létkilincs,

nem nyitok sehová már be én,

hintázom pillanat peremén.

Mily merész a csend, ha van?
S mennyi titkot csen, ha nincs?
Hol lehet ha hangzavar,
ősi gondja eltakar?

Ahogy térült az idő

Mint kulcslyukon átfordult lelkiismeret,

aprókra szakadt, filléres szerep,

tintátlan lett mind, a kimondatlan,

elharapta torkod, fény az árnyékodban,

ahogy mozdult, a Van, hű titokká lépett,

hullámzott alattad, mint kalapművészet,

takarta arcát a láthatatlansága,

számít-e még? Ha A pillanat még, nem ért!

Nem ért meg soha, kosárba nem teszem,

mint savanyú bűn éretlenségén feszeng kezem.

Pucolni nincs mit, sem viasz sem fény,

már nem segít, naiv, na hívd, ha vén.

Pergesd csak által két kezeden,

ömleszd csak úgy, hogy mákszemnem 

sem maradjon, nem ne legyen,

csak kulcslyukon átfordult lélekigen. 

Táncot járt a fény az égen 

röpke léptű, kis hamis,

itt hagyta a nyomát bennem, 

s lába nyomát is, csakis:

Szabad lehet, épphogy lopva,

végigjárt a lelkemen,

majd elfutott, csak mosolyát, 

hagyta nékem, felveszem.

Alkonymosoly, báj-vörös vágy,

lépdelt át a vállamon,

s úgy hatott, mit itt hagyott most,

csöpp erejét próbálom.

Biz a színek, égi vétek,

úgy érnék ma mint a jó.

S egy kis gyönge, pillanatban,

estöltöző lesz a szó.