Nem

kopra merít
és horpadt tenyerembe beleharap
majd földig húz, hogy beszélni kénytelen
a száj
 
hátra dob
s napom penderíti át zárt ablakon
hogy nyomot kell hagyni - ott
hol nem akarom
 
erőt vesz
el tőlem, ki belőlem - mind mind vinné el
a hátráló lelkem nem érheti fel
és el
 
bíz kopra merít
megesz, és tönkre tesz
baltája kézben - fejemen meg a kereszt
 
Eressz!

"bolondok" voltunk
de nem a tiéd, hanem
a naivságé

élj

fényem mint az éj
hozzámozdulok ha visz
éjfélt táncolunk

 realista

álomkor ragyog
már felettem nem hatott
kitisztult a szem

változó

már most nem lehet
mi volt csak megremegtet
szálló pihepor

most

észre sem veszem
amint sok kacat kacag
hátrahagyom mind

előttem

tisztára mosni
Magad hiába próba
nem leszel sosem

szemet kötöttünk az elsőre
és az utolsóra
borsot törtünk, de nem ma
hanem a végszóra,
karót nyeltünk, de nem másnak
csak magunknak
hogy kerítés legyen mire kitörhet
a holnap
 
számot vetetettünk, de sohasem
arattunk
s betevőnk kitettük, hátha
de gondoltad?
így lettünk illúziók, kiterítve
(nem kötélre)
száz fele vitte, csak vitte - de ki?
s mi végre

egy volt csak akkor, azon a hajnalon
illatoznia sem kellett nagyon
rávetültek mind a szemek
csodálták, hogy ím, lám lehet
 
egynek lenni, szépnek, jónak:
s dagadt keble, hódolóknak
s úgy dobálta szirmait
kifordult mind, hogy vakít
 
s jöttek mások, apró bolyhok
kicsiny bimbófakadás,
s lett akinek az is tetszett
milyen bájos, apró - más
 
a rózsánk csak büszkén nézett,
reá árnyékot vetített:
Engem lásson csak a világ,
itt csak én lehetek - De lásd
 
elnyílott már, szirma pora
is csak emlék, mily ostoba...
Minden napot úgy takart el
gyorsan égett tőig halt - s jel
 
gondolj arra, amit akarsz
magad takarásában csak elhalsz...