az önző "rózsa"

egy volt csak akkor, azon a hajnalon
illatoznia sem kellett nagyon
rávetültek mind a szemek
csodálták, hogy ím, lám lehet
 
egynek lenni, szépnek, jónak:
s dagadt keble, hódolóknak
s úgy dobálta szirmait
kifordult mind, hogy vakít
 
s jöttek mások, apró bolyhok
kicsiny bimbófakadás,
s lett akinek az is tetszett
milyen bájos, apró - más
 
a rózsánk csak büszkén nézett,
reá árnyékot vetített:
Engem lásson csak a világ,
itt csak én lehetek - De lásd
 
elnyílott már, szirma pora
is csak emlék, mily ostoba...
Minden napot úgy takart el
gyorsan égett tőig halt - s jel
 
gondolj arra, amit akarsz
magad takarásában csak elhalsz...