Holdfénykoboldok

lábamnak nyomában elfér a hó is

de a tündéreknek cipője sem kopog,

és a fűszálak közé mindig elbújnak a bohócok

mikor a sármanók járják béketáncukat,

akkor a felnőttek eltűnnek egy pillanat alatt:

az idő megáll, suttogó ajkak percegnek

csitteket int minden alak kit látni engedett

a fény,

és pipiskedve rejtőzik a Remény asszonysága, 

nagy szoknya mögé bugyolált kacagás,

kuncog az alábújt nagy rakás - gyerek sereg...

nem egyéb, 

ó nem, ne féld..

 de látod most mind ott ülnek a fák tövében

és lesik a táncolók bűvkörét,

emitt egy angyal lejtett épp fátyoltáncot,

és incselkedve húzta el az épp elcsent délibábot,

a Hold orra előtt...

az meg csak mormogva húzta fel az orrát,

majd ősz bajusza alatt mosolygott:

- gyermeki kis bolondok - 

Ó ti holdfénykoboldok...

sipkáját félrehúzta az egyik kócos felhőifjú,

kinek térdnadrágján plezúros volt a folt,

már épp szakadni kezdett, lassan esni is fog - ma még,

de a körben, 

ó abban a körben,

még mindig ropják a manók,

ki csíkos pöttyű fejfedővel,

ki pedig csak úgy hajdonfövel,

szédülésig, egész a földig,

míg meg nem ér a nevetés,

és szakajtóval gyűjtenek tűzet,

minden gyöngyízű nevetésből

fűzért kötnek az ablakok felett.

( rögtönzött szabadság)