Fekete álom

 (lehet még változtatom)

Fekete álom, csendes szárnya suhog,
halk zongora hangján hozzám utazott.
Szabadon szárnyaló dallama igézett,
s nem mutatkozott be:ő a Végzet.

Zene lágy hajóján utaztatott, ringott,
hullámzó kacaja mögötte hallgatott.
Ölelő szavakkal csókkal hintett percet,
remegve vágyott, régen minden éjjelt.

Szárnya kitárva, sötét árnya lebegett
s égbe szállva még egyet nevetett.
Könnye csordult fájón, remegett a lába,
ámító szavakra nyílott ki a szája.

Eljövök újra, várj reám: s én vártam,
napsütötte nyárban, fa alatt csak álltam.
Virágok kinyíltak s száradtak a nyárba,
feketéllő szirmok hullottak alája.

Esőfelhő hozta őszi vihar szelét,
de csak tovább néztem, égnek borús hevét.
Kopasz fáknak ága, árnyékot vetített,
de a sötét álom tovább meg nem védett.

Fagyos téli szélbe ki kiáltott szavak,
hangtalan fájdalmak földbe markoltak.
Szél rázza a ágat hull a télnek könnye,
betakarja arcom téli hónak csendje.

Mint megolvadt pillanat, az ajkamra fagy
nem olvad fel többé, mert lelkembe vagy.
Dérrel feldíszített: hajamba pergette
egy jeges reggelen masnira kötötte.

Puszta közepében elhagyott fa mellet,
fekete szobor áll tekintette dermedt.
Jön az első gyengéd, tavaszt hívó napfény,
de már nem érinti: porrá hullott remény.