Jeltelen rejtjelek

Átbucskázom egy lomha gyertyafényen

Mint idegen kopog bennem a megalkuvás,
fényében apródgyöngyszemek,
mint téli ablakgőzös cseppeken a fény
ha átüt az esthajnal elején,
úgy viszonyulok a mindennapokhoz.

Letörölnek majd, ha már összegyűlnék,
mielőtt tócsává érek, rongyvigasz,
az leszek - ázott emlék mi égni,
már túlzottan más, mint ki nem igaz,
s életlen látásom nem delejez.

Néha megbukom, mint hajnal a küszöbön,
s árnyékot hagyok élni, ha átjutok,
ajtókra, ablakra vetülök ijedni,
mielőtt átbucskázom egy lomha gyertyafényen,
valahol ott, hol nem egészen.

Minden csak félbe-törötten épphogy csak, szólni kész.
Majd dermedt pirulásban a falfehérre néz.
Hogy ismét csak megbújni tudjon, egy cseppnyi fényes reggelen.
S ismerős idegen, köszönjön vissza:
Igen, már távolról ismerem.

2022. január 12.

nem mindig tudok szóhoz jutni, 

és ha már mégis, néha - Fáj

mint szürke percek kóbor hangja hálni jár,

ketyeg a hangtalanság magja, kiáltássá ér,

hogy szakítson, harapjon a csendbe

ez a vágya él,

dagad a szívig, érik, beérik

míg belé nem szakad, szabadul,

pörölve zeng, jajdul, ártatlanul...

ne fojts a csendbe, ne zárj, ne várj,

folyton csak tenni, tenni jár

benned a szó, mi már megég, kihűl,

gyűjts tavaszt otthon, ne szenderülj,

amíg a kert nem hegedül, ne állj te szobrot

csendmodellt, 

ne tedd, vagy ha ma már mégis, 

légy te a pad, hová megpihen,

mindaz ki szólni hirtelen 

akar...

léte lenne, múló ágnak,

fől ha kelne - meglehet,

alig csapong lelke lángja,

aligha szól úgy mereng,

dereng a szó, ismeretlen

kört húz dúdolatlanul,

miközben út fut alatta

váratlanul, titka lapul

nem tudja ő, nem tudja más,

törött üveg fénytörésláz,

színezz tovább, napot ha látsz,

szilánkos ég, szórja a fényt

nehéz ha szólsz, ha nem, hajolsz,

bókolni búj széltől egy ág,

teret karolsz, hagyod nem szólsz,

ringasson túl, az életen 

Önkéntes 

Vállaljam a halált? hogy még előtte éljek,

önkéntes - mondják, s én csak vérig vérzek,

mint ma már oly sokan, védett mosolyt játszva,

vonuljak?, vonulunk... "önként, akarva" - Dráma.

Jó vége nem lesz, hogy is lehetne, a végben ott a szó,

utolsót bólintunk, minden csak halandó.

Nem mindegy miként jön? Nem mindegy hogyan?

Hajts fejet, Hallod? s mondogasd - "Boldogan"

Egekig morajlik, mint a tenger,

zúg, pereg cseppje - sokk a sok,

összezúzza már a csendet,

gondolat üt, ha van, ha tud.

Egekig lépked, Félek, érzed,

hallgass már, üss, egy nagy pofont,

önmagad űzd el, tűrlek, emelj fel,

s engedj már végre mert megfagyok.

Egekig ér fel, ringat - régi,

hozzám nőtt rész, nagyobb mint én,

s botladozom csak, remélve egyszer,

elszökhetem egy nap alatt.

Egekig ér fel, egy pillanatban,

s végigkísér míg lélegzem,

szavamat fojtva, botoran bólint,

helyettem ténfereg tova.

Egekig ér fel, ostoba, hidd el,

legyőzhetetlen - így suttogok,

csitulj, csitulj csak, leteszlek holnap,

sorokba zárom a hangodat.