Jeltelen rejtjelek
szavak fészke
nincs kinek mondanom
hallgatásom ködfátylon táncoló rivaldafény
tünékenységén elpiruló gondolat,
mint hulló pihe, nem szabad
pörgeti szél, pergeti messze,
önmagába is, vissza ha kedve
úgy tartja s egyre
megállítja
vissza-visszadobja
égöblébe hordja
tova
a porszem sem lehet ott soha,
hol az indulások
kihallgatott a csend
és a maradások
kopott fészkek
melegek
otthon lesz ott
hol nem lehet
születik a nincs
a majd
és az egyszerek
idővel lesz
most pihe
nesz
csak
csak
csak ahogy hagyom,
vagy ahogyan nem,
tivornyát zongoráz az intelem,
kipróbál a csend, s ha nem,
hát nem talál,
köd a köddel körbejár
mindhalálig vár
mi vár
tördel, Legyen,
hint mint a port
a félelem,
lisztes talán
de ismerem
vállat ránt a fanyar íz,
megmosolyogni csak lehet,
csakis azt lehet,
semmi mást,
visszanézni filmeket,
újraírni a kipontozott részeket
részletek
csak
mert bárhogy, bárhogyan
túl amin, csak
boldogan
szabálytalan
Legyen gyermek, legyen felnőtt,
vicces bohó, komoly Egy, sőt
egyszerre mind, alig éljen,
meghalásig sose érjen,
legyen dáma, rima lázba,
kifinomult lábú táncba,
légyen annyi, mit nem kapni,
minden egyben, mégsem, nem, nem,
ne legyen sok, ugyan, dehogy,
az olyan csúf, szabott dac - pont.
legyen mindig, sose teljes,
titka is csak épphogy verdes,
legyen vedre, tegye tele,
azzal ami nem fér bele,
ki ne essen majd belőle,
nehogy kára legyen tőle,
olyan legyen, csakis olyan,
amilyen nincs, és boldogan,
bólogasson, persze-persze,
mosolyába ne járj bele,
úgy fut, hogy te nem is látod,
szellők közti furcsa bábod,
nincs szabálya, nincs mantrája,
ugyan dehogy gondol rája,
hogy nem lehet, azt csak hiszed,
mondod, mondod - legyen csak rend,
úgysem lesz, el-elereszt,
szabadeséses teszt.
Estidő
Úgy ingázom, mint az este
reszketés vagyok a létrán,szörny a létra felső fokán,álom, ülök ablakodban,bekúszom ha holdalkony van,
éjjel vagyok, kék-fehérben,csillag közti menyegzőben,rebben a csend, meg-megérint,míg átfordulsz, egyre szépít,
sötét vagyok, de csak látszat,ragyogásom könnyű lázad,feketül a fény ha alszik,bennem az idő öregszik...
Időtlen
Fölösleges mind csak színház
fölösleges minden szó,
minden időnk, mind csak vendég
Törékeny illúzió.
Mondd meg a tavasznak,
mondd, hogy ne nyíljon,
milyen világ, mely virágtalan,
milyen virág van tavasz nélkül
milyen Élet az, hontalan.
Bele akarok olvadni a szélbe,
s kezembe venni a nap melegét,
egy kismadár reptében leszek surrogás,
hogy sohase láss.
Gyertyák vagyunk, én a tiéd, te az enyém
és mindenki más, mindenki másé,
az iszonyatra is szép, szép a válasz
a katicabogár a virágé.
Hűlünk csak, mint föld a télen,
romok leszünk mint elhagyott tanyák,
s ki tudja mely tavasz vezet,
kinyílásunk a ne tovább.
A Nem tovább van ráfagyasztva,
ülünk csak tűrünk, s törünk össze vagy fűzve:
Egymás karjába halva tűnünk el mindörökre
Emberlátszatok mind a holtak,
hamis reménnyel érkezünk,
mind tagadunk, Mind - van Holnap
Valljuk csak valljuk, bár nem hiszünk.
Minden marad csak, fény, szél, árnyék,
illatok megújulása játékszerek,
s míg csapzott kacagás száll nem értem,
Mi végre jó ez, s elenyészem.
2020.április 5-7.