Jeltelen rejtjelek

Hajnalteák vacogása

Tenyerem ölében
zsibbadnak az álmok,
hátra kötött arccal
harc nélkül csak állok.
____________
Kanalaz az élet
egy pohárban ülök,
észre sem veszem majd
ha elcsendesülök.
___________________
És lám... hogy tud dideregni a lélek,
Hogy a milliómodik pillanatban is érez,
Mint kecses kacér megvillanása a vágynak,
Hátrapillantva is fázhat.
___________________
Megborzongatja bőrét - Naiv.
Szétfújja hangját ma mind.
Mit akartál mondd?
Megáll a gondolat,
És ím didereg mi nincs,
mégis élőn marad...
S lám
Holdezüst színékezet,
így hangolja szívemet...
____________
Semmi vagyok,
napfény derekán gondolat,
Pőre puha habban, rab.
Rebben a zajban, por-alak.
________________
Hajnaltea bája, búja,
Apró cseppek koszorúja,
Csend sziszeg csak
Csorba rendben
Vízcseppek üteme kedvem,
zongora szól, vagy hiedelem.
_____________________
Hát alkonyt hazudok a számra
ne verjen lelkem vacogása,
és hogy elkerüljön a kétely,
Nem hiszek semmit, csak nézd el.
_________________
Nincs jó, Nincs rossz
Hát nem emészt el,
A nem létezés nem fáj - ölel.
Csak tűbe gyűr,
majd megvarr engem,
"Ami nincs"

2023.10.25-28.
(Pár sor/o/sok)

Régi lusta ősi vágy 

Táncold hát rám a ruhád.

Hát ha már nem lehet, elfedem 

Hóvirágnyáj a lelkemen.

Rajzold mögém a fényt 

Talán még látszódik hogy élek.

Mit a tegnap íze rám hagyott, 

csak annyi maradhatott.

Megbotlottam, szürke vekni lelkem, ég 

Harcba szálltam. Mit? Repültem 

Semmi-Ért...

2025.02.14.

(Töredékek)

https://www.youtube.com/watch?v=pEnPq_fa8z4&list=RDpEnPq_fa8z4&index=2

Hervadó hamut rajzolok szíved mögé,

hogy mikor elfeledsz, könnyen legyek köddé,

de lángot festek a felkelő nap elé,

hogy, mindig újjászületve lépjek feléd 

ma még csak por vagyok, de holnapra nap leszek

és kisütve állhatok, készre égett szerep,

hogy mikor elhagyom, magam beléd bújjak,

legyek minden nap, utolsó ki elhagyhat 

egy vagyok, egy leszek, kevés sok egyre megy,

mind-untalanságom körében tekergek,

számolom a kéket, elégetett fények,

rakjanak majd össze, nem engem - de Téged. 

Zsenge illatú felhőt bont,

és könnyen dohogja: nem lehet,

megsétáltatja lelkemet,

majd kiköti mint egy vad ebet.

Téblábol folyton, nem hiszi,

hogy eltévedt léte emberi,

s kötelét egyre tekeri,

ki felakad, azt meg elnyeli.

Rám szabja ingét, mosolyát,

úgy illeszti hozzám önmagát,

majd letépi, véli hirtelen,

nem is az ing volt, csak félelem.

Ijedten rezzen, fáj neki,

mindent akar és elveszi,

majd elveszejti mert nem övé,

azt hiszi, s ejti köd mögé.

Rejtelem ez, és mély az ár,

megfullad az ki ordibál,

suttogni sem, jaj nem szabad,

csak megfogni s húzni, hogy- Maradj!

Ne félj már így, nem int a baj,

egyszerű minden, ha akar,

s mi tétova még, Még létezik.

Éledj fel, láss, csak egy kicsit...

álmot rajzolok e sűrű éjszakában,
felfalnak a szavak, lassan elfogyok,
mint könyvek végén a végső sorok
majd vakon folytatódom, s halok
de már nem tudok, már nem tudsz,
hol vagyok, lényegtelen,
és hogy éltem lehet
olvasatlanul
felnevetett
csak neked
nekem
az...