Jeltelen rejtjelek

Zsenge illatú felhőt bont,

és könnyen dohogja: nem lehet,

megsétáltatja lelkemet,

majd kiköti mint egy vad ebet.

Téblábol folyton, nem hiszi,

hogy eltévedt léte emberi,

s kötelét egyre tekeri,

ki felakad, azt meg elnyeli.

Rám szabja ingét, mosolyát,

úgy illeszti hozzám önmagát,

majd letépi, véli hirtelen,

nem is az ing volt, csak félelem.

Ijedten rezzen, fáj neki,

mindent akar és elveszi,

majd elveszejti mert nem övé,

azt hiszi, s ejti köd mögé.

Rejtelem ez, és mély az ár,

megfullad az ki ordibál,

suttogni sem, jaj nem szabad,

csak megfogni s húzni, hogy- Maradj!

Ne félj már így, nem int a baj,

egyszerű minden, ha akar,

s mi tétova még, Még létezik.

Éledj fel, láss, csak egy kicsit...

álmot rajzolok e sűrű éjszakában,
felfalnak a szavak, lassan elfogyok,
mint könyvek végén a végső sorok
majd vakon folytatódom, s halok
de már nem tudok, már nem tudsz,
hol vagyok, lényegtelen,
és hogy éltem lehet
olvasatlanul
felnevetett
csak neked
nekem
az...

Gondolok ezernyi
színre, szóra,
Napsütést köpök
a buktatókra.

Semmi sem enyém
Csak a múló idő
Az lehetek, az Egy
a Pillanattemető.

Puskapor a lélek,
virágmagvak hamva,
útszéli porok közt,
eltévedt szómorzsa.

Árny és kátrány között,
kifinomult léptek,
nyomtalan és marad
mégis őrök, védett,

puha fekhely a fal,
támaszt, kapaszkodik,
most hogy ki tart meg kit,
a pimasz tavaszodik...

Fésületlen hótapintat

Ím hogy harcol bennem már az ősz,

viszi a fényt, hát elmegyek,

s hamis reményű Istenek

elkortyolják a lelkemet.