Jeltelen rejtjelek

megrezdülnek hajnalok,
időnként fázom, akkor is,
hogyha nap csikordul - rajtam
- még lefékezhet a fény is
 
csontjaim hűvös fellegek,
beisszák mind a meleget,
roppan a kéz, a derék még marad,
elhordom magam a hajnal alatt
2016.04.18.

https://www.youtube.com/watch?v=ZO1SGvFSgZQ

https://www.youtube.com/watch?v=PgWaEEWkifY

S minden örült vasárnapon, a fényt vette kezébe,
pörgette, mint valami labdát, golyóvá formált reményeit.
 
Nézte, nézte, kereste benne a megtöréseket,
mint hajszálvékony repedést egy tóban:
Úgy látszik csak ennyi fedhetett.
 
S eltakart mindent, mégis,
múló árnyak akasztófavirága - Nézd!
Hogy foszlik semmivé egyetlen kóbor gondolat,
mikor megszökni vágyik a körből:
Szabadság! Kiáltja... s elszalad.
 
Mintha nem venné észre, mint halad körötte a világ,
s Világa karba tett kézzel óvja, eltévelyedett bolondját.
Megmosolyogva őrzi, ép megkergült pillanatodat.
Megvárva míg leülsz, s rájössz: Mindig otthon vagy.

2016.04.03.

https://www.youtube.com/watch?v=bqIxCtEveG8

Ma még holnapot tagadok,
lassú csontfonásaim közt a rés egyre tágul,
hogy ritkábban hallgatok magamra, mint másra,
talán a lélek szelídül...
 
Harcom csontsoványra fogyott délibáb,
ágak végén ülő gyenge szél,
mely még kapaszkodik az utolsó levélbe,
a tél előtti letéphetetlenségébe
 
mi még maradna az időt őrizni,
gyönge nyájfakasztó emlékezetnek,
Embernek maradni e furcsa zajban,
hol sikoltásokat teremt ki élni fél...
 
Lázas homlokán húznám el a fényt,
függönyt játszanék egy délután,
hogy szobájában úgy is bent legyek,
mint észrevétlen védő mosolygyerek.
 
Melléülnék most a szőnyegen,
árnyékmintát nézni mit a dél,
a kinti fényből rajtunk átvetít:
s játszani megtanítanám megint...

 
tenyérbe zárt vége hossza
szétszórt illatminta volna
szita szépe
szórt mintázó
hamvas hadakat hintázó
hóhalálnyi nyarak nyála
lábak alá csúszott nátha
 
megfázott évszakok zenéje
belehavazik a térbe
ropog a nyár
fázik, széled
széjjel bomló menedékek
 
s kávéházzá vált a tél
leül minden nem mesél,
felborult pohár az őszben
levélropogásnyi résben
megbúvik a kis kamasz
még önmaga a Tavasz
 
Illúzió volna lába,
mikor lép és összerántja
magára az ébredés
kabátját, és mily merész:
elé áll ma, minden véltnek
tévedése szerepének
 
nincs helye
 
kuszált évszakok hege
beleillik két kezébe
tenyérlenyomatát védve
felnyújtja az ég felé:
Találj haza, menj elé.
 
Idő, idő
anyák, apák,
éretlenné vált hazák,
életlenek, értelmén
szitál a szó szerelmén.
 
Illúzió?
lélekén...

https://www.youtube.com/watch?v=DKRRg150OYU

Igaza van a télnek
Ő már nem lehet tavasz,
nekifeszülve a szivárványnak
sem lehet kamasz,

s bokrok ágain a dér,
nem tűnhet levélnek,
jégdarák zörgésében a tél
tábortűzremények
mélybe olvadása.

Talpalatnyi zöld rohanás,
nem lehet az igazságnak mása
a megalkuvás.

S hónak felszínén ha játszik
a fény szivárványtörést,
nem mondhatja: Ő a tavasz,
csak nem vették észre - Még.

Mondhatok hiszek egyet, de akkor
hinnem kéne sok megannyi mást,
amelynek csak a részlete ér be,
lélek-éretlen felvonulás.

Igaza van a nyárnak,
a tél ne játsszon meleget,
fogadja el, hogy nem lesz soha szép
és szívderítően édes kikelet.

De ne mondja más se reá:
jó vagy, szép, ó szív-meleg.
Mert összeroskad minden idő,
s helyét ím, nem találja meg.

https://www.youtube.com/watch?v=1FtvF4k2QaQ