Jeltelen rejtjelek

néptelen szavak

Sehová elérő senkihez szóló,

töménytelen vak illúzióhó,

olvad a nyelvemen,

fagy rá kezemre,

pergeti lelkem

Isten lehelete.

Melengetni készül,

elérti a létet,

millió bükkös 

fák levelén tépett,

pörgős színeket,

létítéletet, nekem.

S míg ropogós felhők

alatti a semmi,

észre sem venni,

bíz észre sem venni,

mint térdepel rá,

az az örök Nem.

Igen

És hogy tompulnak rám az árnyak,

Megharapnak a szürke fények.

Isten lomha lomján állunk,

Alig fér már rá kabátunk,

Tör a vétek, törvény erre,

Embert próbál, felölt kedve.

Ma még csendesen, 

holnap hangosan halok.

Mit mondhatnék még.

Fejem felett lomha egek rongya,

Belekapott a mozdulatba,

S míg megharapta ezrek híveit,

Futotta rá, bíz elvitte Mind!

Kinek a korcs szerelmi játszmák,

Kiknek a rút érzelmi gát ád, 

S nekik a juss, csupasz, természetékszer, 

lazán bólintó - minek nézel.

Ma még csendesen, 

holnap hangosan halok.

Mit mondhatnék még.

Viszek egy zöld kis illatot,

És viszem a holnapot, halott,

Majd viszem a víznek mondatát, 

Mi átsusogott, most rajtad állt

Már úgy dideregsz, mint az éjjelfák,

Már rád vacogók a hajnalimák,

És nézd ideért ez a semmi, de mért?

Nem hívta senki de csak ide fért.

Ma még csendesen, 

holnap hangosan halok.

Mit mondhatnék még.

Szeretni füstös virágok koncát, 

ki tudja mondd hogy lehet e még

Zsebbe gyűrődtek a mondatok,

Nem azt mondom mit gondolok.

Árnyékom Vizes tükörképén 

elmereng a gondolat,

Valahol élek, amíg így látszom,

Ködremény árnyak ringanak.

Ma még csendesen, 

holnap hangosan halok.

Mit mondhatnék még.

S futhatnál fény felé 

Száz tavasz lágy csókja ég,

Juthatnál az ég elé, 

Száz panasz se fér belé.

Bújhatnál az éj mögé,

Mily gyönge látszatfellegek

Majd megbűvölt kis lelkedért

Eladják a kedvedet.

Ma még csendesen, 

holnap hangosan halok.

Mit mondhatnék még.

Avarfüstízű nap - ellop.

Minek is kellene lélegzetet venni...

abból az elárvult szobából, kiszökhettek a szavak.

Talán az ablakkeret apró repedésein át, 

lehet csupán a talpakra ragadt emlékezet hozta, 

vitte őket tova.

Most, az új ablakon, már semmi nem surranhat át..

Perlekedik az idő, kötözködik a fénnyel,

pát int valami mímelt semmi, majd kalapot emelve tűnik el...

A hiába történt mozdulatok, már hallhatatlanul félig születnek, 

mikor felismerik, értelmük vajh mi kevés.

Megtörnek, mint én

egy félrebillent pohár peremén.

Pára ül a langyos pillanatra, nincs idő már a mozdulatra.

Csak a hűvös esteken megállni, mint a csillagok.

Úgy látszani, mint aki ott ragyog, és tovatűnni úgy, mint még aki ott van, 

egy bizonytalan remegő mozzanatban.

Egy hajszál hintázik a bokorban...

Fák alatti, sötét elalvások, ismeretlen s könnyű,

sehol maradás-ok.

Nem irányít semmi, a létezés 

halál-ok.

- Nem mondom meg, merre menj

- Pedig tehetnéd, levehetnéd rólam a súlyt, s hogy döntéseim ne égessék úgy a lelkemet, 

el is felejtethetnéd velem, tényét annak, hogy választhatok.

- Butaság. Akkor meg nem fogod érteni, mért nem jó.

- Így sem értem. Hiába igyekszem, folyton az a vége

(na, már ezt is elcsesztem)

Már dönteni sem merek. 

- én nem dönthetek helyetted, nem lennél akkor szabad

- Mért, így az vagyok? Mások döntései úgyis átírják az enyémet ...

Mintha fogalmam lenne valaha is az egészről. Még a töredékét sem vélem érteni,

nem hogy a következmények borult sorjait.

Mintha volna mindig így,

száz tonna szó majd rálegyint,

akadva létnek tűfokán,

van is meg nincs is - mint hajdanán,

szerepnek széles sarka van,

pörög csak mindig, rendbe van,

már megszokásból dúdolok,

vagy egytől nyolcig csak számolok,

telik mi telik, úgy ahogy,

igazból hamisat koldulok,

korog a semmi, elnyelem,

lába nyomát sem, nem lelem.

2022.08.14.