Jeltelen rejtjelek

Minek is kellene lélegzetet venni...

abból az elárvult szobából, kiszökhettek a szavak.

Talán az ablakkeret apró repedésein át, 

lehet csupán a talpakra ragadt emlékezet hozta, 

vitte őket tova.

Most, az új ablakon, már semmi nem surranhat át..

Perlekedik az idő, kötözködik a fénnyel,

pát int valami mímelt semmi, majd kalapot emelve tűnik el...

A hiába történt mozdulatok, már hallhatatlanul félig születnek, 

mikor felismerik, értelmük vajh mi kevés.

Megtörnek, mint én

egy félrebillent pohár peremén.

Pára ül a langyos pillanatra, nincs idő már a mozdulatra.

Csak a hűvös esteken megállni, mint a csillagok.

Úgy látszani, mint aki ott ragyog, és tovatűnni úgy, mint még aki ott van, 

egy bizonytalan remegő mozzanatban.

Egy hajszál hintázik a bokorban...

Fák alatti, sötét elalvások, ismeretlen s könnyű,

sehol maradás-ok.

Nem irányít semmi, a létezés 

halál-ok.

- Nem mondom meg, merre menj

- Pedig tehetnéd, levehetnéd rólam a súlyt, s hogy döntéseim ne égessék úgy a lelkemet, 

el is felejtethetnéd velem, tényét annak, hogy választhatok.

- Butaság. Akkor meg nem fogod érteni, mért nem jó.

- Így sem értem. Hiába igyekszem, folyton az a vége

(na, már ezt is elcsesztem)

Már dönteni sem merek. 

- én nem dönthetek helyetted, nem lennél akkor szabad

- Mért, így az vagyok? Mások döntései úgyis átírják az enyémet ...

Mintha fogalmam lenne valaha is az egészről. Még a töredékét sem vélem érteni,

nem hogy a következmények borult sorjait.

Mintha volna mindig így,

száz tonna szó majd rálegyint,

akadva létnek tűfokán,

van is meg nincs is - mint hajdanán,

szerepnek széles sarka van,

pörög csak mindig, rendbe van,

már megszokásból dúdolok,

vagy egytől nyolcig csak számolok,

telik mi telik, úgy ahogy,

igazból hamisat koldulok,

korog a semmi, elnyelem,

lába nyomát sem, nem lelem.

2022.08.14.

Néha valamit meg kell tépni,

vagy hogy magadat, van hogy szavakat,

s tépett gondolatok hullnak szanaszét,

vadakat etető életmaradék,

sót ide eperrel, hűs vizet kenyérrel,

ha nem jó - tenyérrel,

merni az ingre, már csak úgy blindre,

míg korhol, míg horkol, krákogva mormol,

pár szavas pintbe öntött vagy inchbe, mért

kupica kapucniban, zord zátony, kalucsniban,

mondhatnám úgy is, ahogy akarom is,

de lehet, hogy másképp, mint ami szándék,

cetlire, csíkokra, szépecskén szalagosra,

körökre nehezen, túl egész kereken,

száz igen, nem nem nem, s miért-ne kenyere,

süt éget eldobom, elfutok otthagyom,

fűszál zizegő hajnalokon 

Átbucskázom egy lomha gyertyafényen

Mint idegen kopog bennem a megalkuvás,
fényében apródgyöngyszemek,
mint téli ablakgőzös cseppeken a fény
ha átüt az esthajnal elején,
úgy viszonyulok a mindennapokhoz.

Letörölnek majd, ha már összegyűlnék,
mielőtt tócsává érek, rongyvigasz,
az leszek - ázott emlék mi égni,
már túlzottan más, mint ki nem igaz,
s életlen látásom nem delejez.

Néha megbukom, mint hajnal a küszöbön,
s árnyékot hagyok élni, ha átjutok,
ajtókra, ablakra vetülök ijedni,
mielőtt átbucskázom egy lomha gyertyafényen,
valahol ott, hol nem egészen.

Minden csak félbe-törötten épphogy csak, szólni kész.
Majd dermedt pirulásban a falfehérre néz.
Hogy ismét csak megbújni tudjon, egy cseppnyi fényes reggelen.
S ismerős idegen, köszönjön vissza:
Igen, már távolról ismerem.

2022. január 12.