Jeltelen rejtjelek

nincsen neve már a nyárnak
hozzánk-szelídült a bánat
hol magas tornyok között csak hull,
hull valami könnyű - céltalanul

ott, csak szél szeretnék lenni,
az első, mi megérinti
mind azt, mind mi képtelen
megszülethetetlen élettelen

nincsen neve már a tájnak
hamutakarót súgott a jó
nem maradt már mi elmondható

ott, hol minden oly szabadon
leíratlanul önmaga marad
a gondolatszikra is szétszakad

2018.09.02.

itt senki nem tudja: én vagyok
képükbe mondhatom régi versemet
plakátról letépve múltamat
eléjük dobva magamat
 
itt senki nem tudja, én se már
ahogy zötykölődik mint furcsa száj
nyitott vonatok hangjain
egyik se több csak hamvain
 
elkopott út:
 
kopog, egyhangú kattogás
fekete ruhájú álmodás
arcok kikiáltott némasága
üres-fehér csak tinta váza
 
gondolat, földre csap,
fröcsög a szó ma elszakad
földhöz, padlóhoz, fém az íz,
halott madárként mozgó ablakon

mint vajban eltörött penge
oly erős vagyok
mondják, s hogy a tőr, majd tort old
ott ahol
itt csak otthontalanok a csillagok
 
asztalba karcolnak, intarziát sikolt a nap,
ma ne akarj semmit, ha holnap elvadít
s feljavít egy zaj, belém sodródhat a dal,
kölcsönkapott illedelem, elhallgattat : Majd
 
most csak megrázkódik és minden elhajít,
ez a legmélyén vég, végül úgy is megsegít

kevés...
 
csonttá tört tévedéseim
mozsaras hiú törekvés
hogy egy pohárban feloldhatom
csak limonádémenekvés