Jeltelen rejtjelek

Minek is kellene lélegzetet venni...

abból az elárvult szobából, kiszökhettek a szavak.

Talán az ablakkeret apró repedésein át, 

lehet csupán a talpakra ragadt emlékezet hozta, 

vitte őket tova.

Most, az új ablakon, már semmi nem surranhat át..

Perlekedik az idő, kötözködik a fénnyel,

pát int valami mímelt semmi, majd kalapot emelve tűnik el...

A hiába történt mozdulatok, már hallhatatlanul félig születnek, 

mikor felismerik, értelmük vajh mi kevés.

Megtörnek, mint én

egy félrebillent pohár peremén.

Pára ül a langyos pillanatra, nincs idő már a mozdulatra.

Csak a hűvös esteken megállni, mint a csillagok.

Úgy látszani, mint aki ott ragyog, és tovatűnni úgy, mint még aki ott van, 

egy bizonytalan remegő mozzanatban.

Egy hajszál hintázik a bokorban...

Fák alatti, sötét elalvások, ismeretlen s könnyű,

sehol maradás-ok.

Nem irányít semmi, a létezés 

halál-ok.

álmot rajzolok e sűrű éjszakában,
felfalnak a szavak, lassan elfogyok,
mint könyvek végén a végső sorok
majd vakon folytatódom, s halok
de már nem tudok, már nem tudsz,
hol vagyok, lényegtelen,
és hogy éltem lehet
olvasatlanul
felnevetett
csak neked
nekem
az...

Gondolok ezernyi
színre, szóra,
Napsütést köpök
a buktatókra.

Semmi sem enyém
Csak a múló idő
Az lehetek, az Egy
a Pillanattemető.

Puskapor a lélek,
virágmagvak hamva,
útszéli porok közt,
eltévedt szómorzsa.

Árny és kátrány között,
kifinomult léptek,
nyomtalan és marad
mégis őrök, védett,

puha fekhely a fal,
támaszt, kapaszkodik,
most hogy ki tart meg kit,
a pimasz tavaszodik...

Fésületlen hótapintat

Ím hogy harcol bennem már az ősz,

viszi a fényt, hát elmegyek,

s hamis reményű Istenek

elkortyolják a lelkemet.