Szívdobogás a falakban

Sebesre koptak az ujjbegyek, de mindenhez hozzá kellett érnie.
A kinti fal karcosságához, az eső áztatta hullámpalához.
Végig kellett húznia kezét a tornác deszkáin, és az elszálkásított időt észre sem venni,
igen azt kellett tenni.
megérintenie a szobának falát ahogyan a hajnali nap reá vetítette fényét,
ahogy játszva remegtette a fák hulló levélárnyékait,
s a kályha hidegén is a meg-megtört meleget, a megtört színjeleken nevetett.
A szőnyegek kiszálasodását tekerte kezére, egészen míg vágni nem vágott,
s mégis a mosoly a szemében hogy látszott.
A kamra falának támasztotta fejét és úgy hunyta le a szemét, mintha átutazott volna éveket,
magába itta a temérdek illatot, sebeket - lélegzetet vett.
Az ablak üvegén a megtöréseket, a páralenyomatok, szívügyek virágát.
Elrajzolt homályok lenyomatát.
Mintha még mindig ott lenne mindahány, valaha is párára rajzolt kép, talán...
s talán ott is maradt mind, számolatlan rajz, lenyomat, firka, skicc és egyebek,
elcsorgó vízlenyomata mindent eltemetettnek.
Rálehel...visszarajzol, ujja meg csak kopik
falak, ajtók padlók bordáin ahogy átinteget.
Belemélyed keze a kert földjébe, s a magasba szórt földdel éltét telehintve,
nevet, csak nevet, mintha így volna miért,
s lassan közben beborultan, testére hullik az ég.
Sárba tapad,mely folyik karján, ruhája elmosódott ráncán
 - folyóáramlás mossa egybe,
a Ma a jelent átjelenti...
és ő érint, és érint megint...
Nézd, hogy kopik keze, elhalványul: látszat.
Mintha átlátható lenne lassan a test, mintha így volna Alázat.
 
Elkopott lélekkopogások kísértik, kísértik a házat.
Lopott osonások, sóhajszelek apró rebbenése,
ahogy átsuhan a szobán, mint a függönyrezgések alig árnyéka.
Úgy van ott mindenben
beleivódva a múltba
s jelene épp most,
most kopog,
visszhangzó lépteivel imbolyog,
örökkön körbe, mintha volna az a dallam,
szívdobogást hallgat a falakban...