"részletek"

(Az első amit meglátott, a gondolatai voltak.
A szemében látható akarat tükörképe.
Nem volt kiszámítható, sem pedig kiolvasható, a tett vagy annak jötte.
Hogy már most tudja, mit fog tenni.
Nem volt látható a következő mozdulat,
mint ahogy az sem, hogy mit hozhat.
Egyetlen villanás, miként lehet úrrá a további életnézetén.
Csak az őt figyelő tekintet mélye volt szíven ütő, mint ahogyan a víz mélye elnyeli a fényt.)

Az első-utolsó kávémat várva, csak ülök a megszokott helyen.
Tudod, ahol a sárga kis terítő olyan igazi. (Volt.)
Mára már átvette helyét a praktikum:
Üres, terítő nélküli asztalok,
könnyen tisztán tartható "életek". Minden ugyanaz és semmi sem ugyanolyan.
A pincérek sem a régiek. Emlékszel?
 A finom mozgáshoz mosoly is járt.
Mosoly még van, de már nem úgy figyel, és másé...
Most mohó lazaságot fed a hanyag fiatal elegancia.
Félrecsapott mosolyokból lesz a borravaló s annak hite:
Ki egyedül jött, majd biztosan felderül, s a jutalom nem csak csörögni fog egy ellazult véletlenként.
Már máshogy ülök mint akkor, és nem jövök zavarba holmi félresiklott mondatomtól,
elfogadom, hogy nem úgy csúszik ki a szó, mint a gondolat.
Figyelmen kívül tudom hagyni szétszórtságomat.
S bár tudom, az elhallgatások mögött ott ülnek a rajtam nevetések,
nem bánom, tudtam nevetni régen magam is magamon.
- Most csak egy kávét kérek
- Tejszínnel? Cukorral?
- és habbal - Egyszer élünk - nézek fel, számon fénymázként mosoly dereng.
Még elhihető, hogy mögötte az élet derűje figyel, s így, mosoly lesz a fizetségem nekem is.
Míg várok körbenézek. Ilyenkor régen kerestem valamit, amit fogni lehet, egy kulcscsomó, telefon, napló, újság, toll? bármi, csak kapaszkodó legyen az idegenség felett.
Most hátradőlve figyelem az embereket.
Talán én lettem az idegen, kinek tekintetétől egy-egy zavar feldereng.
A nyugalom kulcsa, hogy úgy vagyok jelen,
mint aki tudja mire vár.
Végtelen hatalom ez a játék, s benne elveszni tudni, mersz kell, de nem fegyelem.
Túl sokat visszafogott már a kényszer, s hogy hittem
az elkerülhetetlent.
S most, hogy így lazán az ember végül is rájön, már minden, de minden sorra elkerüli,
nem is kell semmi mást tenni csak - Várni! Várni a ki tudja mire.
Nem, véletlenül sem a semmire, az olyan általánosan mindig jelen van, minden mögött ott a lehetősége.
Csupán a kíváncsiság türelmetlenségét kell legyőzni.
Jól jön az a kávé, kicselezi a csendet ami kint ül a világon.

2018.09.17.

https://www.youtube.com/watch?v=gSqJckkjAgE&list=RDgSqJckkjAgE&start_radio=1