Életképek

Tudod, az a baj, hogy már nem álmodozol, 

és mielőtt felkelsz, gondolatban már összerakod a teendőid. 

Beosztod az időt, mint egy darabka sajtot az egér, 

ennyi jut, nincs több, naponta egy szelet. 

Keretek közé zárod a lelkedet. 

Már nem ábrándozol.

Ülni kellene egy padon, és behunyt szemeid az égre fordítani , 

és túl látni a valóság határán. 

Hagyni, hogy a tűz átsüssön a szemeden.

A csend néha feladja a leckét. 

Forró iszapot öntenek szemünkbe a nem akarások. 

S mint sűrű füst kering a levegő, épphogy végigfut tüdőnkben, 

gyorsan lépj tovább, hogy ne égessen úgy. 

Tapasz a fény, Mindig... ( Mondják) 

De ne kerüljön el ha éppen szembe süt...

Legyen mire fogni nem látásaid, 

s alkalmasint a fordulás sokat segít. 

Csak jönne már az a sarok, hogy felnézhess megint.

Tépett kis madzagok a kötelek. 

Már nem tart, nem véd. 

Könnyű a zuhanás. 

Hát nem lett volna jobb?

Ott a padon maradni?

Míg a fűszálak át nem törnek, tényleg csak addig...

Nem tovább...

Csak az fránya repedés, ott a lelked körül, 

ne marna helyet mindig újra, észrevétlenül...

Jó lesz ez így is. 

Mindegy! Mondod szaporán. 

Hát ne lepjen meg folyton, ha mégse látsz. 

Mosott remények festik be a szobát. 

Kint talán több a hely... 

S a mehetsz tovább

Egy kora tavaszi napon kezdődött, amikor a madarak csicseregtek,
a reggeli város zaja még nem nyelte el az apró neszeket, ahogy mezítlábas talpak settenkedtek a padló hűvösén.
Apró, egészen kicsiny lábak lopakodtak a még alvó alak előtt... egészen ki a konyháig.
Ott a hűtő, ki kell nyitni, csak állni és nézni van e valami tegnap este óta, nézni pár percig de nincs.
Ajtó becsuk, kis láb fordul...
irány a szekrény. Az alsó polcon sok kis apróság pihen. Doboz, újság, mindenféle oda nem kellő kacat. tálak?
minek ez..Mehet a kukába itt olyan jól el lehet férni.
Jaj, de sietni kell, pillanatra megáll, fülel, mozgolódás van odabent.
Hopsz, és máris bent van a szekrényben.
Pont jó, behúzva a lábait még egész kényelmes is.
Egy résnyire nyitva még a kisajtó, pont ki lehet lesni anyára...Ahogy álmosan, kócosan szemét dörzsölve kijön.
Majd valami érthetetlen mondva felbukik az első dobozban. és felnéz.
Csabiiii
"Gyorsan beljebb kell húzódni, biztos nem vesz észre"
Csabi figyeli ahogy anya összeszedi a szétszórt holmikat.
Jaj, a kuka sem kerülte el a figyelmét,
pedig nem is került bele olyan sok. De valamiért mosolyog.
Bemegy a szobába és elkezdi mondogatni, Csabi, Csabi hol vagy.
A Kuncogás a szobába nem hallatszik be.
Csabi, Csabi, közeledik a hang, ahogy újra a konyhában van, néz erre, néz arra, hümmög.
S valamit elkezd matatni a pulton. Zörög, kopog..
Valami zacskó, van ami kanálra emlékeztet.
Hűtőajtó nyílik.
Csabiban kezd összeállni a kép.
S ahogy anya elmegy a szekrény mellett a lába megkopogtatja az ajtaját.
Valamin megint felnevet, míg Csabi beljebb húzza magát, nem, már ő a szekrény egészen,
hisz olyan jó ez a titok, úgy itt lenni, mintha nem is lenne.
Meglesni anyát, de vajon mit fog szólni?
Bögre kerül az asztalra, kicsi, pettyes és anya leül mellé, majd sóhajtozik:
Jaj, jaj... Mi lesz Velem ha nekem kell meginni ezután a kakaót, és még itt a finom tegnapi süti is.
Megkavarja még egyszer majd a szájához emeli...
de kirobban valami a szekrényből - majd átesve a saját lábán, akkora a robaj.
Itt vagyok, ugye nem láttál? Úgy elbújtam.
Én vagyok a szekrénylakó!
Nem kell meginnod a kakaót, a szekrénylakók is szeretik a kakaót.
Anya, te tudtad, hogy itt vagyok? Nézd, hogy be tudom hajlítani magamat - majd máris újra bent volt a szekrényben.
Nyakát kicsit behúzva, csacsogva, mondva, csak mondva.
Hogy odabent másik világ van, és ott ő a király, a szekrénykirály, és más a fény, és mennyire más onnan Anya lába, valahogy nagyobb, és az asztal is magasabb.
Anya csak ül és mosolyog - nem tudtam, hogy ott vagy.
Majd még egy mosoly és egy gondolat:
a szekrényből kipakolt dobozok, ez-az-ok majd új helyet keresnek maguknak máshol.
Csabi csak csacsog...és csacsog...
hol is volt az a madárdal... :)

Sebesre koptak az ujjbegyek, de mindenhez hozzá kellett érnie.
A kinti fal karcosságához, az eső áztatta hullámpalához.
Végig kellett húznia kezét a tornác deszkáin, és az elszálkásított időt észre sem venni,
igen azt kellett tenni.
megérintenie a szobának falát ahogyan a hajnali nap reá vetítette fényét,
ahogy játszva remegtette a fák hulló levélárnyékait,
s a kályha hidegén is a meg-megtört meleget, a megtört színjeleken nevetett.
A szőnyegek kiszálasodását tekerte kezére, egészen míg vágni nem vágott,
s mégis a mosoly a szemében hogy látszott.
A kamra falának támasztotta fejét és úgy hunyta le a szemét, mintha átutazott volna éveket,
magába itta a temérdek illatot, sebeket - lélegzetet vett.
Az ablak üvegén a megtöréseket, a páralenyomatok, szívügyek virágát.
Elrajzolt homályok lenyomatát.
Mintha még mindig ott lenne mindahány, valaha is párára rajzolt kép, talán...
s talán ott is maradt mind, számolatlan rajz, lenyomat, firka, skicc és egyebek,
elcsorgó vízlenyomata mindent eltemetettnek.
Rálehel...visszarajzol, ujja meg csak kopik
falak, ajtók padlók bordáin ahogy átinteget.
Belemélyed keze a kert földjébe, s a magasba szórt földdel éltét telehintve,
nevet, csak nevet, mintha így volna miért,
s lassan közben beborultan, testére hullik az ég.
Sárba tapad,mely folyik karján, ruhája elmosódott ráncán
 - folyóáramlás mossa egybe,
a Ma a jelent átjelenti...
és ő érint, és érint megint...
Nézd, hogy kopik keze, elhalványul: látszat.
Mintha átlátható lenne lassan a test, mintha így volna Alázat.
 
Elkopott lélekkopogások kísértik, kísértik a házat.
Lopott osonások, sóhajszelek apró rebbenése,
ahogy átsuhan a szobán, mint a függönyrezgések alig árnyéka.
Úgy van ott mindenben
beleivódva a múltba
s jelene épp most,
most kopog,
visszhangzó lépteivel imbolyog,
örökkön körbe, mintha volna az a dallam,
szívdobogást hallgat a falakban...

A mért volt vágyak, úgy hintáznak a teraszon,
miközben puhán sütött a nap, száraz szirmuak a fellegek,
valami eső is eshetne, hogy a por, meg a zörgős fűszálak a frissülésekben megnyújtózzanak.
Csend zizeg.
A hullámpala, zöld, sárga fények olvadnak szürke árnnyá, mikor egy délibáb születik.
Mintha látná, kezét a szeméhez emelve takarja a lehetetlenné formált meleget:
évtizedeknek tűnik a pillanat.
Száraz ujjbegyek simítanak végi homlokán,
a hajszálak csiklandása nyomán, majd megáll, idéz, s a mozdulat félbehagyottan ott marad.
Távol, hol az itt, az ottnak volt látható, vonatok robognak, füstös éjszakán,
s egy tél pihegve lehel zúzmarát fagyott ablakon.
A tér meg-meg rezzenve elterül, s tovarobog, mint egybefolyt hóliget,
didergősre húzza kabátját, megfagy itt.
Kezeit dörzsöli a jéghez, kilátni kellene, a sokadik állomáson túl, már megkopik a figyelem.
Hova is érkezem?
 

Felperegnek képek, mondatok,
miközben keze a táskán nyughatott,
szeme a távolt figyeli,
visszább egy emlék ötvözi...
 
Ház. Falak közt sárga lámpafény,
kis szoba mélyén vak remény:
-Menj! Tudod a zöldeken is múlt,
őszben az árnyliget végén is túl,
hatodik kereszt, s heted magad,
elfelejtődik, csak hagyd, és hagy.
 
Zötykölve jár, keze, neve.
-Helyreráz múlt idő heve-
Ismét a vonat, s érkezés,
hideg a korlát s kinti kéz,
valakit megsegítene,
valaki vár, s ő enged, le
 
szívet, fejet, tenyérbe ejt
az a sok lépcső meg csak lejt,
de megfog az arra érkező,
hét ízű szivárványjövő.
 

Választottam.