Életképek

kapocsi.ancsa•  2018. október 2. 08:11

"részletek"


(Az első amit meglátott, a gondolatai voltak.
A szemében látható akarat tükörképe.
Nem volt kiszámítható, sem pedig kiolvasható, a tett vagy annak jötte.

Hogy már most tudja, mit fog tenni.
Nem volt látható a következő mozdulat,
mint ahogy az sem, hogy mit hozhat.
Egyetlen villanás, miként lehet úrrá a további életnézetén.
Csak az őt figyelő tekintet mélye volt szíven ütő, mint ahogyan a víz mélye elnyeli a fényt.)



Az első-utolsó kávémat várva, csak ülök a megszokott helyen.
Tudod, ahol a sárga kis terítő olyan igazi. (Volt.)
Mára már átvette helyét a praktikum:
Üres, terítő nélküli asztalok,
könnyen tisztán tartható "életek". Minden ugyanaz és semmi sem ugyanolyan.
A pincérek sem a régiek. Emlékszel?
 A finom mozgáshoz mosoly is járt.
Mosoly még van, de már nem úgy figyel, és másé...
Most mohó lazaságot fed a hanyag fiatal elegancia.
Félrecsapott mosolyokból lesz a borravaló s annak hite:
Ki egyedül jött, majd biztosan felderül, s a jutalom nem csak csörögni fog egy ellazult véletlenként.
Már máshogy ülök mint akkor, és nem jövök zavarba holmi félresiklott mondatomtól,
elfogadom, hogy nem úgy csúszik ki a szó, mint a gondolat.
Figyelmen kívül tudom hagyni szétszórtságomat.
S bár tudom, az elhallgatások mögött ott ülnek a rajtam nevetések,
nem bánom, tudtam nevetni régen magam is magamon.
- Most csak egy kávét kérek
- Tejszínnel? Cukorral?
- és habbal - Egyszer élünk - nézek fel, számon fénymázként mosoly dereng.
Még elhihető, hogy mögötte az élet derűje figyel, s így, mosoly lesz a fizetségem nekem is.
Míg várok körbenézek. Ilyenkor régen kerestem valamit, amit fogni lehet, egy kulcscsomó, telefon, napló, újság, toll? bármi, csak kapaszkodó legyen az idegenség felett.
Most hátradőlve figyelem az embereket.
Talán én lettem az idegen, kinek tekintetétől egy-egy zavar feldereng.
A nyugalom kulcsa, hogy úgy vagyok jelen,
mint aki tudja mire vár.
Végtelen hatalom ez a játék, s benne elveszni tudni, mersz kell, de nem fegyelem.
Túl sokat visszafogott már a kényszer, s hogy hittem
az elkerülhetetlent.
S most, hogy így lazán az ember végül is rájön, már minden, de minden sorra elkerüli,
nem is kell semmi mást tenni csak - Várni! Várni a ki tudja mire.
Nem, véletlenül sem a semmire, az olyan általánosan mindig jelen van, minden mögött ott a lehetősége.
Csupán a kíváncsiság türelmetlenségét kell legyőzni.
Jól jön az a kávé, kicselezi a csendet ami kint ül a világon.

2018.09.17.

https://www.youtube.com/watch?v=gSqJckkjAgE&list=RDgSqJckkjAgE&start_radio=1

kapocsi.ancsa•  2018. június 3. 12:41

Csabi a szekrénylakó


Egy kora tavaszi napon kezdődött, amikor a madarak csicseregtek,
a reggeli város zaja még nem nyelte el az apró neszeket, ahogy mezítlábas talpak settenkedtek a padló hűvösén.
Apró, egészen kicsiny lábak lopakodtak a még alvó alak előtt... egészen ki a konyháig.
Ott a hűtő, ki kell nyitni, csak állni és nézni van e valami tegnap este óta, nézni pár percig de nincs.
Ajtó becsuk, kis láb fordul...
irány a szekrény. Az alsó polcon sok kis apróság pihen. Doboz, újság, mindenféle oda nem kellő kacat. tálak?
minek ez..Mehet a kukába itt olyan jól el lehet férni.
Jaj, de sietni kell, pillanatra megáll, fülel, mozgolódás van odabent.
Hopsz, és máris bent van a szekrényben.
Pont jó, behúzva a lábait még egész kényelmes is.
Egy résnyire nyitva még a kisajtó, pont ki lehet lesni anyára...Ahogy álmosan, kócosan szemét dörzsölve kijön.
Majd valami érthetetlen mondva felbukik az első dobozban. és felnéz.
Csabiiii
"Gyorsan beljebb kell húzódni, biztos nem vesz észre"
Csabi figyeli ahogy anya összeszedi a szétszórt holmikat.
Jaj, a kuka sem kerülte el a figyelmét,
pedig nem is került bele olyan sok. De valamiért mosolyog.
Bemegy a szobába és elkezdi mondogatni, Csabi, Csabi hol vagy.
A Kuncogás a szobába nem hallatszik be.
Csabi, Csabi, közeledik a hang, ahogy újra a konyhában van, néz erre, néz arra, hümmög.
S valamit elkezd matatni a pulton. Zörög, kopog..
Valami zacskó, van ami kanálra emlékeztet.
Hűtőajtó nyílik.
Csabiban kezd összeállni a kép.
S ahogy anya elmegy a szekrény mellett a lába megkopogtatja az ajtaját.
Valamin megint felnevet, míg Csabi beljebb húzza magát, nem, már ő a szekrény egészen,
hisz olyan jó ez a titok, úgy itt lenni, mintha nem is lenne.
Meglesni anyát, de vajon mit fog szólni?
Bögre kerül az asztalra, kicsi, pettyes és anya leül mellé, majd sóhajtozik:
Jaj, jaj... Mi lesz Velem ha nekem kell meginni ezután a kakaót, és még itt a finom tegnapi süti is.
Megkavarja még egyszer majd a szájához emeli...
de kirobban valami a szekrényből - majd átesve a saját lábán, akkora a robaj.
Itt vagyok, ugye nem láttál? Úgy elbújtam.
Én vagyok a szekrénylakó!
Nem kell meginnod a kakaót, a szekrénylakók is szeretik a kakaót.
Anya, te tudtad, hogy itt vagyok? Nézd, hogy be tudom hajlítani magamat - majd máris újra bent volt a szekrényben.
Nyakát kicsit behúzva, csacsogva, mondva, csak mondva.
Hogy odabent másik világ van, és ott ő a király, a szekrénykirály, és más a fény, és mennyire más onnan Anya lába, valahogy nagyobb, és az asztal is magasabb.
Anya csak ül és mosolyog - nem tudtam, hogy ott vagy.
Majd még egy mosoly és egy gondolat:
a szekrényből kipakolt dobozok, ez-az-ok majd új helyet keresnek maguknak máshol.
Csabi csak csacsog...és csacsog...
hol is volt az a madárdal... :)

kapocsi.ancsa•  2016. november 10. 17:05

Rongyos csillagok között

Anya, ugye elhervadnak a csillagok?
Mint a rózsák, ha vázába teszem őket.
Tudod, én csak mindig látni akartam a fényüket,
hogy úgy igazán ne féljek,
és azt hittem megőrizhetem illatukat.
De ugye, Anya... ugye a csillagok is elhervadhatnak.
Mert én néha már attól félek, úgy látom.
Mintha nem volna más, mint valami megázott fehér rongyosság ami belőlük árad.
Talán kimosta őket is az Isten, mint minket, amikor hibát hibára halmoztunk.
Ne hallgass. Mondd, most mért hallgatsz?
Azt mondtad olyan mély az óceán.
Holott még te sem láttad, és tudom nem is fogod soha, mint ahogy én sem.
Mintha milliárdnyi évekre lenne az a távolság.
Tudom, sután hangzik ez a fellázadás.
Pedig csak egy pohárba tettem a rózsákat.
Már vázám sincs Anya.
Mondd, emlékszel még a hímzett függönyre?
A soha be nem fejezett, így elhervadni nem tudó szirmokra.
Mennyire akartad a jót. Megmutatni a semmiből szőtt tükörképeket.
Por lepte már mind, mint a függönyöket.
Szólhatnál. Néma mosolyok mögött is elférnek a hangok.

- Szólnék De hangom mint az eső áztatta remények,
s úgy kutatnak elmém rejtekén az összeállhatatlan szavak,
mint egy megperzselt újságpapír betűin a szem.
Elolvasnám, de már mint mondtad:
megázott fehér rongyosság a csillagok fénye.
Már nem látok túl az időmön. Mosolyogni vágyom.
Mintha rácosra tudna érni az ég is.
Kifakult szenvedélyeink hitünk tornácán hevernek,
benőtte az árnyék, és a kosz. Pedig már nem is veszem észre. De...
Emlékezz, emlékezz a szavamra. "Szép álmokat csillagom."
Ugye jól vagytok?

Igen... jól.
Csak nem tudom mit mondjak majd ha megkérdezik tőlem:
"Anya, ugye elhervadnak a csillagok?"

2016.11.09.

https://www.youtube.com/watch?v=nkcm5cT9gGI

kapocsi.ancsa•  2016. október 25. 09:04

Szabadság-fűszer Testvéremnek

Nem hiszem, hogy lehetne összehasonlítani a mai napot a tegnappal,
talán csak az órák ketyegése ugyanaz,
illetve ugyanaz lenne, ha ott volna még a falon.
Vajon áll-e még az a fal, az a régi inga - Emlékszel?
A déli sziesztakor mindig az alkalom szülte,
hogy sohasem akartunk aludni, felpörgött bennünk minden ami nyár,
ami gyermekszabadságok fűszeres íze...
Mégis én gyakran megszunnyadtam,
talán a korkülönbség, bár mit tesz az a két év...
Ma már ismeretlenné vált fogalom a gyerekidő.
Már nem szabja meg, ki segít kinek,
te nekem, vagy én neked.
Oly kölcsönös ez a meghallgatás.
De visszatérve arra a szobára, a sötétítő függönyt ahogy néztem,
a beszűrődő fényeket, az imbolygó fákat, s a tudat, hogy csöndben kell maradni,
miközben az óra csak ketyeg felettünk, mai napig meghatároz, bár nem tudom mit.
Mire felébredtem, téged elszalajtottak a boltba, mókuscsoki és kockacukor. De szerettük.
Ünnepek voltak a csokoládékockák, vagy egy-egy csomag zizi,
amit színenként szétszedtünk, mintha nem volna mindegy.
Utoljára én mindig a fehéret hagytam, te azt hiszem a rózsaszínt.
Lehet akkor még más volt az íze, nem ily egyforma, mint minden.
Elveszik a lényeg ebben a túlzsúfolt rengetegségben.
De akkor még milyen sorsdöntő volt,
amikor beleestél a kanálisba, és az ijedség majdnem megbénított,
pedig csak egy csatorna volt, ma már tudom,
csak úgy belehúzott a sárba, alig-alig emlékszem
hogy is sikerült a kihúzás.
Talán a Te emlékeid élénkebben megmaradtak, bennem oly sok a sötét folt,
mintha beleradíroztak volna a tudatomba.
A rosszak pedig mindig élénkebben megmaradnak. Tudom, fordítva kellene lennie,
de nálam valamiért így működik.
Biztos, mert tanulnom kellett volna belőle valamit,
de én mindig és újra csak hibázom.
Jó lenne tanácsot kérni, persze tudom, te sem találod önmagad kísérteteire a megoldást.
De mára már elfogadtuk, nem leszünk mások.
Felismerjük a félregondolások árnyékait, mégis belemagyarázzuk, hogy lehetne nehezebb.
Jó lenne segíteni egy kicsit, hogy könnyebb legyen.
Zizit majszolva kiülni egy plédre, vagy vattacukrot és törökmézet enni egy május elsején,
rojtos, kopott ruhában, kikerekedő szemmel rácsodálkozni a színes világra.
Helyette félhomályba bújt éjszakákon bámulunk magunk elé, messze egymás magányától láthatatlanul.
Pedig lehet, csak ki kellene feküdni újra a szenes tároló hullámpalájára,
és szörpöt iszogatva felhőt lesni. Majd behunyt szemünk mögött ébredni hagyni a nap vörösét.
Mily egyszerű is volna, beleképzelni a mindenséget a semmibe is.
De így, most itt...Csak áthullámzunk. Szemünk ha lehunyjuk, azért,
hogy a nem tudni és a nem látni elérhetővé vizionálja önmagát.

Jó lenne abban a nyárban, még ha oly haloványan is izzanak és foltosak a képeim.




kapocsi.ancsa•  2016. október 20. 09:43

Szívdobogás a falakban

Sebesre koptak az ujjbegyek, de mindenhez hozzá kellett érnie.
A kinti fal karcosságához, az eső áztatta hullámpalához.
Végig kellett húznia kezét a tornác deszkáin, és az elszálkásított időt észre sem venni,
igen azt kellett tenni.
megérintenie a szobának falát ahogyan a hajnali nap reá vetítette fényét,
ahogy játszva remegtette a fák hulló levélárnyékait,
s a kályha hidegén is a meg-megtört meleget, a megtört színjeleken nevetett.
A szőnyegek kiszálasodását tekerte kezére, egészen míg vágni nem vágott,
s mégis a mosoly a szemében hogy látszott.
A kamra falának támasztotta fejét és úgy hunyta le a szemét, mintha átutazott volna éveket,
magába itta a temérdek illatot, sebeket - lélegzetet vett.
Az ablak üvegén a megtöréseket, a páralenyomatok, szívügyek virágát.
Elrajzolt homályok lenyomatát.
Mintha még mindig ott lenne mindahány, valaha is párára rajzolt kép, talán...
s talán ott is maradt mind, számolatlan rajz, lenyomat, firka, skicc és egyebek,
elcsorgó vízlenyomata mindent eltemetettnek.
Rálehel...visszarajzol, ujja meg csak kopik
falak, ajtók padlók bordáin ahogy átinteget.
Belemélyed keze a kert földjébe, s a magasba szórt földdel éltét telehintve,
nevet, csak nevet, mintha így volna miért,
s lassan közben beborultan, testére hullik az ég.
Sárba tapad,mely folyik karján, ruhája elmosódott ráncán
 - folyóáramlás mossa egybe,
a Ma a jelent átjelenti...
és ő érint, és érint megint...
Nézd, hogy kopik keze, elhalványul: látszat.
Mintha átlátható lenne lassan a test, mintha így volna Alázat.
 
Elkopott lélekkopogások kísértik, kísértik a házat.
Lopott osonások, sóhajszelek apró rebbenése,
ahogy átsuhan a szobán, mint a függönyrezgések alig árnyéka.
Úgy van ott mindenben
beleivódva a múltba
s jelene épp most,
most kopog,
visszhangzó lépteivel imbolyog,
örökkön körbe, mintha volna az a dallam,
szívdobogást hallgat a falakban...

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom