Életképek

Tudod, az a baj, hogy már nem álmodozol, 

és mielőtt felkelsz, gondolatban már összerakod a teendőid. 

Beosztod az időt, mint egy darabka sajtot az egér, 

ennyi jut, nincs több, naponta egy szelet. 

Keretek közé zárod a lelkedet. 

Már nem ábrándozol.

Ülni kellene egy padon, és behunyt szemeid az égre fordítani , 

és túl látni a valóság határán. 

Hagyni, hogy a tűz átsüssön a szemeden.

A csend néha feladja a leckét. 

Forró iszapot öntenek szemünkbe a nem akarások. 

S mint sűrű füst kering a levegő, épphogy végigfut tüdőnkben, 

gyorsan lépj tovább, hogy ne égessen úgy. 

Tapasz a fény, Mindig... ( Mondják) 

De ne kerüljön el ha éppen szembe süt...

Legyen mire fogni nem látásaid, 

s alkalmasint a fordulás sokat segít. 

Csak jönne már az a sarok, hogy felnézhess megint.

Tépett kis madzagok a kötelek. 

Már nem tart, nem véd. 

Könnyű a zuhanás. 

Hát nem lett volna jobb?

Ott a padon maradni?

Míg a fűszálak át nem törnek, tényleg csak addig...

Nem tovább...

Csak az fránya repedés, ott a lelked körül, 

ne marna helyet mindig újra, észrevétlenül...

Jó lesz ez így is. 

Mindegy! Mondod szaporán. 

Hát ne lepjen meg folyton, ha mégse látsz. 

Mosott remények festik be a szobát. 

Kint talán több a hely... 

S a mehetsz tovább

- Mondhatnék még tömérdek marhaságot: 

Hogy nem tudom mit akarok, de viszont tudom mit Nem akarok.

Nem számít.

Nem akarok egy darabka sajt lenni a hűtőben, amit ott felejtenek, majd megszárad.

Hogy mért pont sajt? Ki tudja...

Egyszer egy barátom azt mondta: " Olyan az arca mint egy olvadt sajt" Talán ezért.

- Jó az a sajt.

- Ja, enni én is szeretem, no de, hogy lereszeljenek? 

Gondolj csak bele 

- Hát Te tényleg marhaságokat beszélsz. 

- Á dehogy! Az élet csupa átvitt értelme körülvesz. Ha lereszelnek, aprókat tépnek belőlem, 

ami gondoljunk bele, nem lenne kellemes, és olykor megolvasztanak.

Felismerhetetlen leszek. Hol marad a forma? 

- Hát vannak formák, formulák, amforák,

 Formázók :D, mint mondjuk én.

- Na ki a marha? 

- Azért még mindig te viszed a prímet.

- Inkább mint a prémet, akkor inkább egy krémest kérhetek?

- Már megint a sütinél tartunk. Hol marad a sajt anekdotád? 

- Néha megégek , máskor pirosra sülök, mármint a sajt, nem a süti. 

- Akkor mi szeretnél lenni?

- Azt hiszem víz...

Az valahol mindig szomjoltó marad, bár néha majd megfagyok, mint ahogy most is.

Majd Meg Fagyok. A kávét a bort vagy bármi mást nem dideregteti így semmi 

Érzem ahogy lassan elzsibbad a lábam, a lelkem. Lélekláb, igen ez jó. Vagy a léleklábas. 

- Csináljunk benne bort. Illik a sajthoz :D

Drága sajt lennél? 

- A méltatlankodás feláras :D Itt a valódi, itt a sajt, hülyék ellen sárkánysajt. 

- Látod, látod. Jobban elszórakoztat ez a sajt, mintha csak szimplán víz lennél.

Benned legalább változhatnak az ízek, különben is legutóbb még vaj voltál, 

akkor így szép lassan beérsz már. Előjönnek a zamatok.

- De a víz benne van valahol mindenben, még benned is. 

- Vizet bárhol kaphatok. Sőt, itt van kéznél. Érted? Kéznélll!

- Én ne érteném, de lüke vagy. Én már nem tudok semmit.

- Van hűtő.

- Igen, és? 

- Télen, nyáron is sajt csücsül benne, nézd csak meg, most is 

- Hát akkor én mehetek is...

- Várj! Még nem fejeztem be. Víz csak nyáron...

- Akkor most?

- Nagy a kísértés, és most Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés?

- Lehetek sajttorta? 

- Oké, nem kérdés :D 

Akaratvirág és dackacat ( Részlet 8)

(Minden Semmi)

- Minden rendben van. Minden rendben van!

- Elhiszed ezt a marhaságot?

- Igen, Nem. De - Minden rendben van. Minden rendben van. 

Három pozitív szó: Mindenség, Rend és létezés.

- Mikor hittél magadnak legutóbb? 

- Nem tudom, talán amikor azt mondtam:

Úgy szar ahogy van. Meg az van ami van.

- Mit szeretnél?

- Semmit, már semmit.

- Akkor azt kapsz. Semmit.

Ennyi vagy hát, fogadd el már. Semmi több, 

mint aki a mindenségtől megszökött.

Másik utat vágy a sors. 

- Jól képen vágni, azt kellene.

- Nem jó, ez már megint csak feltételes mód: 

Élsz ha... jól lesz majd ha...

- Elhalkulnak bennem majd a mondatok 

Azt sem tudják mikor merre hol vagyok, 

langyos idő kíséri a lelkemet 

Napnyugtakor remélem hogy eltemet.

- Csendesedj hozzám, s mint délibábok, legyél az enyém egy kicsit.

- Szólhatnál, hogy ha már meghalok,

árnyékoddá bűvölt est vagyok.

- Mindig az a lehetetlen. Szerettet elérhetetlenség. 

Takar az a Semmi, azért szeretnéd. 

Védi a mélyed, őrzi az igazt.

- Anyja vagyok lám a szónak, így lehet, 

Nevelnem kell, s leszek mégis én gyerek 

Megtanulom, hogy kell Élni, általa, 

S leszek újra megborulva lázadva,

Kamasz kerge, rémreményes regélő,

Felnőtt, kusza mindent összekeverő,

Megvénülök, botorkálok, elesek, 

S élesebben látok mint ki felnevet.

- Így könnyű, értelmetlenségbe átíveltetni.

Tudnék én is cifrázni, kitekerni. Elrejteni. 

- Elhiszem. De nekem ez az otthonom. 

Mint elfújt pitypanvirágok koronája,

lázadás és könnyű hárfa.

Szél zúgása fák között, 

gyönyör vágya, mi felöltözött.

- Lélekmeztelen, az kellene.

Nem kasmír a fény, nem bársony az éj,

a butaság elfedett gyümölcse minden szavad.

- Hát látod?! Akkor már Minden rendben van.

Felettébb: Minden rendben van.

2023.12.16-22.

Akaratvirág és dackacat (Részlet 7)

Szójuhász 

- Nem mondasz semmit?!.

- Most kérdezed, vagy mondod?

- Tudom.

- Nehéz csendben maradni.

- Igen, tapasztalom, tanulom. Megesznek az órák, és elrágódnak rajtam a nappalok.

- És az estékkel, hogy állsz?

- Remélem álmodom majd. 

- Hiú ábránd.

- Nem hiú, eszelős. Némi megnyugvást ad, de milyen nehezek az ébredések. 

Mindig elindulnak azok az átkozott órák. Számolatlanok a csendek. 

Hűsítem lelkemet a zenékkel, de mindig belelátom amiket nem kellene, 

és tovább zongorázom, hátha valami elterel.

- Ne reménykedj. 

- Nem fogok. 

- Nehezebb a csend mint a szó?

- Igen, azt hiszem. A szó elringat,megölel. Ha hanggal jő nevetést terel,

és nehéz nem mondani semmit. Baromi nehéz.

- Jó juhász vagyok.

- Szójuhász? 

- De Nem jól őriztem, el kell ismernem. Szabadjára engedtem, és önző módon élveztem.

- Talán nem is kell mind megőrizni, arra születtek, hogy éljenek. Adni ajándék, átadni Élet. 

- Mit átadni? Szavakat?

- Szavakat, és a szavakkal magadat. Minden mondandójában benne vagy. 

Tálcán kínáltad, és én elfogadtam, egy pohár szó, koccintsunk.

- Nem tálcán, csak úgy hozzád vágtam.

- Lehet. Tányértörés?

- Törött szavakat is kérsz?

- Persze, töredéked.

- Beéred ennyivel?

- Azt nem mondtam, de a szómorzsákból majd felépítkezem. 

Én is csak úgy hozzád dobáltam? Szódobáló vagyok? Tetszik.

De akkor jó helyre érkezett, hazatalált.

- Nem. Te a tenyerembe tetted, és ráhajtottad az ujjaim, 

hogy véletlen sem engedjem el. 

Így most nagy a csönd, jól elraktam őket, és nem eresztem szabadon.

- Talán mégis álmodom kicsit még...

- Tedd azt. Éjjel majd életté suttoglak.

Hallod?

2023.12.12.

- És a Reggel, ifjú Éjszakát terel, máris az elmúlásba küldé fiatal álmait.
Csókot harap kézre, ölelést tagad délre, hogy estére ismét hamujába dőljön az emlékezet.
- Már megint mit hablatyolsz? Mi ez a marhaság.
- Olvasok.
Szent szavak igézete öltöztette fel,
s míg bőrén meztelen sütött az élet akarata,
elméje elveszetten kutatta béklyója kulcsát.
- Jesszus, a falnak megyek.
- Csak tessék ott van a pohár mellett.
Még egy pohár és még egy pohár, fogd rá a nyuszira,
bár csak plüss van, de egye fene, az is iszik.
(Pohár koppan, ital csordul, s krákogó hang kíséretében
gyenge füst fedi az ablakot.)
- Ott állt mozdulatlan, hagyta magára folyni a reggeli fényeket,
és életért könyörgő ujjait, próbálta mind-mind közelebb emelni.
Megtartani tenyerében a Fényt, dédelgetni, meglopni melegét,
s hogy míg teltek a percek,
észre sem vette az egyre feljebb kúszó napot:
Talán mert végre nem foglalkoztatta a külvilág.
Dacolva idővel, tényekkel, a várakozó tettek tengerével,
a bábbá váló nap hálójával, bíz élni kezdett.
- Már megint csak nyekeregsz, mi ez a szar?
- Titok, nem mindegy?
- Inkább kapcsold be a tévét, tudni akarom mi van a világban.
- Hm. Mi van a világban... Hát mi momentán nem vagyunk.
- Mi van?
- A Létezés szinonimája.
- A színe a mája, ja.
- ...
Még egy részletet felolvasok neked:
Emlékszem tenger öblében feküdt az álom, úgy tett mintha élne,
és minden lehetőség csak karnyújtásnyira, de sohasem közelebb ért be.
Sosem közelebb, mint a felület.
Mint amikor visszatükröződik a fagyott tóban az égbolt,
és nem látod meg az olvadást, mert még véletlenül sem tekintesz a mélybe.
Túl sok idő, túl sok várakozás, pedig...
Hát, a léleknek is enni kell.

2023.12.08.