kalitka blogja

Esténként csukott pilláim mögött

magamat győzködöm,

titkon ölelve a jövőt,

a mellettem jövőt,

kinek dobban szívében:

sok lesz még a szebb

repülő pillanat, veled…

 

Hallom majd, mellettem

szuszogsz csendesen

s a kávé illatát,

lenge hálóingem libbenése

kavarja rád,

az éjből kinyújtózkodó reggelen.

 

 

évhúzó idő

(mert a tavasz évente megfesti a tájat…)

 

Húzza éveinket az idő.

Ritkábban kacagtat,

fájdalmakat sző,

sürget, fojt,

vékonyul a végén…

pedig oly sok a terv:

oldódva remélni,

hitben élni,

egy/más jövőt kérni.

 

Kiabáltam már oly nagyon,

csak szavak maradtak;

ráztalak már oly sokat,

nem hatottak.

 

Mondom és hallgatok,

sokszor,

magam elé suttogom:

veled…érted.

Érted?

Én igen.

Megtehetnénk…és még sem…(?!)

Hagyjuk is a csudába!

Közben az idő húzza éveinket:

elfogynak megfáradt érveim,

hogy összeszedjük alapköveit.

 

Igen,

mikor tudatom hozzád bújik

és rezgésed bennem folytatódik;

Mikor szemem szomját csillapítod

és tested éhe bennem csökken;

Mikor bőröm orrodba lopja illatát

és nyelved sóhaja bennem ízes…

Akkor minden rendben.

Ám,

mikor az elválás távolságodat érzi

és lényed lesz bennem a hiány,

akkor lágyan rám terül lelked,

mint gyermekkorom nyarán a langy eső

és ülve egy  fotelben, 

a végidő magamba tekint, merengve a múlton…

Akkor a nélküled vánszorog tovább,

egy mában:

a jövőm várva.

 

Dalban búvó tánc

sóhajt lobbant.

Láb perdül,

szív zendül,

szem kérlel:

velem fordulj!

A zene ritmusa koldul,

vár,hogy értem mozdulj!

Vezetek.

A sötétben ragyognak városom mesterséges csillagai.

Megállít a jelzőlámpa

s míg zöldre vált

magamban utazom:

megpihenek a képzelet

tákolta saját padon.

Láncra vert gondolat lógatja lábát

vonzása világán

nem engedi vagy én nem akarom

leérjen a földre:

sokkal jobb fölötte…