kalitka blogja

Nem szóltál,

hogy útra kélsz,

csak szemedben a fény

tört meg másképp.

…sejtetted…

Nem értettem.

Kérted a banánt,

megetettelek.

Még akartad melletted legyek

és

szótlanul mosolyogtunk,

hogy bátrabbak legyünk…

Te búcsúzva intettél,

én még bíztam: jövök…

Után-ér(t)ett pillanat,

alakod ott lett láthatatlan.

Ez maradt, az „átkozott”

urna, mit kezemben fogok

s gondolatom kivetíti rá arcod…

 

Kezemben tartom; itt a láng, ott

a sír, óvom.  A félhomályban fázom,

alig hiszem… megint remeg

az álom. Amíg ölelve sír szemem,

épp csak rezgek egy véna száron.

 

Kerestelek,

szembejött arcokon kutattalak

-léptek közelebb-

messze még ismerősnek tűntek,

mintha az elvesztett tekintet,

a megtorpant mosoly,

jönne értem,

hozzám érne…

Titkok maradtak ráncaim között,

érintések bőrömön

míg élek,

mind-mind örök...

 Végleg elvesztem.

 

Most...most idehajtanám fejem

fejfád alá

s virágaiddal takaróznék

sírodon…

Itt ez a szag…!?

Nem tudta, mégis a bizonytalanság riadt kislánnyá zsugorította. Szorongott, ennek ellenére még egy lépést tett. A pillantása az ablakon át rátapadt az ágyon fekvő alak égnek meredő szürke kezére. Csak ezt látta…

- Jaj…!- nyögött.

Cikázva berobbant a szobába, ahol a sikítás fájdalmasan sértve, hallójáratain keresztül, agyában szinte tébolyultan ölte meg idegsejtjeit. Megfogta, tartotta édesanyja törékeny vonalait…érezte összetört. Vezette, ...csak el, …csak onnan ki. A konyhában ültette le. Látta, rosszul van.

Vele is forgott a világ…hányingere volt.

- Istenem…- villant benne - a kislányom, be ne jöjjön!

Átvitette a szomszédba gyermekét, annak apjával. Megkönnyebbült kicsit. Riadt lelkével újra a szerencsétlen helyzet felé fordult.

Vigyáznia kell anyjára.

A kétségbeesés a tennivaló-gondolatokat villámként sorakoztatta fel fejében. Már nem ért rá érezni. Gépként tette dolgait, hogy elodázza a gyengeség lehengerlő pillanatait.

Telefonált higgadtan, összeszorított fogakkal az orvosnak, aki megállapította a halál beálltát.

- Igen, elhagyta a lelke. Őszinte részvétem..  - mondta sajnálkozva,  és   megsimogatta a doktornő az ágyban fekvő halottat, az Ő apját. Még megvizsgálta anyját, hogy milyen állapotban van.

- Minden rendben lesz!- súgta neki, miközben finoman megférintette karját, aztán elment. Nem kellett kikísérni. Ismerte a járást.

Kata a halottszállítót is tárcsázta.

Visszament a szobába. Megállt az ágy mellett és tisztes távolságból nézte apjának vonásait. Nem ment közelebb…tartott tőle, még így holtában is. Meg kellene ölelnie, de félt. Nem merte. Zavarta az érzés, mely az évek alatt beléívódott. A szakadék, melyet oly lassan sikerült félig megtölteniük, hogy végre egymáshoz érjenek, és az ölelés újra igaz legyen, sóhajjá vált…temetetlen maradt.

Minden nyugodt volt, a csend fájdalmasan borult rá a szobára…elviselhetetlennek tűnt. Látta maga előtt apja megszokott mozdulatát, ahogy lefekszik este és magára tekeri a paplanját. Így is talált rá.

Csak az a kéz… a keze…miért…!? Tudta sosem érti meg, és amint felidéződik benne a dátumhoz kötődő, odafagyott perc látványa, újra és újra megriad tőle.

Hosszú végeláthatatlan percek, órák teltek el, mire megérkeztek a halottszállítók.

Figyelte a két férfit, ahogy dolgukat végezték és óvatosan belefektették a mozdulatlan testet a meg-megkonduló bádog teknőbe…

”Olyan méltatlan. Tepsi…” - villant a gondolat benne, de végignézte és már fogalma nem volt arról, vajon ő tartja az édesanyját vagy fordítva. Remegett lábuk…mindketten érezték. Nem könnyezett, még nem tehette.

„Milyen érdekes” - gondolta. Az édesapja ellentmondást nem tűrő hangja fülében dobolt, mikor egy alkalommal beszélgettek az elköltözés lehetőségéről. A távoli jövőről szólt és egy esély a lehetőségéről, ami jó szándékkal került szóba. Édesanyja végig beleegyezően hallgatott, ritkán vitatkozott.

„- Engem innen csak tepsiben visznek el!!”- indulatosan, csattogva szúrtak akkor szavai, némaságot forrasztva családja szájára. Pedig mindenki tisztában volt azzal, túl nagy a terület.

A halottas kocsi ajtajának tompa puffanása hozta vissza a valóságba. Az emberek odajöttek hozzájuk. Talán mintha mormoltak volna valamit, nem túl határozottan az orruk alatt. Nem érdekelte.

A halál itt járt és egy új képlettel indult útjára élete, életük. Még nem akarta tudni hogyan tovább.

Visszamentek, de édesanyja kicsit kint maradt a konyhában, férjének együtt érző oltalma alatt.

A szobaajtót óvatosan nyitotta ki. Megkönnyebbült az üres szoba láttán és lelkiismerete fájt emiatt. Leült. Pillája mögött az emlékezés képei mozaikként rajzolódtak ki.

Érezte apjának mindig forró kezét, mikor gyermekkorában a hideg teleken, a buszmegállóban melengette elgémberedett ujjait. Látta alakját, ahogy felé siet a hátsó kert felől, mikor hazalátogatott…és az az ölelés…hátlapogatás…vágyott rá hirtelen.

Hallotta hangját is:

"- Megjöttél!?"- és az atyai  mosoly, melyben úgy tűnt, oly őszintén világolt a szeretet, pedig az a szakadék…ott volt, nem akart betelni…

Mégis hiányzott. Kata úgy érezte, életét mostantól meghatározza egy újabb üres hely és ez éhesen tátongva elvesz tőle mindent, amiben eddig hitt.

Kereste magában, gondolataiban azt a szót, amire tőle olyan nagyon vágyott mindig…nem volt ott, idétlenül próbálta felidézni magában…belefájdult a feje.

Szeretlek!- csak egy elveszett szó maradt, mert számára nem hangzott el soha.

Érezte a fáradtságot. Fejét kezébe hajtotta és arca könnyeiben fürdött. Segítségével feloldotta félelmét.

Sírt és sírt.

Megbocsájtani nem tudott az életért, a halálért, a be nem fejezett közös munkáért, mellyel elérték volna egymást. A megszorult kérdések, kiáltások…bár ne lenne.

Nem tudta feledni. Beléragadt.

 ...ott az a szag...