kalimpali blogja

Három fénykép hátlapjára

Anyácska, Budapest – 1956. október

Merre vagy, anyácska?! Vigasztalan sírok.
Engem az október megszomorított.
Merre vagy anyácska? Hívlak, hívlak, hívlak.
Kerepel a puska, didereg a csillag.

A kezemben karcos, meztelen ág van,
anyácska alszik a tisztaszobában.
Én állok egyedül, nemsokára én sem,
gépfegyverek kivégző kereszttüzében.

Pogány, New York – 1956. november

Én ülök csak a köztéri padon,
egy tüntetésen maradt szemem világa.
Akár vállamra is repülhetne
egy éhes cinke, hogy mindkettőt kivájja.

Mindenhol kilőtt gyerekeket látok,
itt senki sem érti megcsonkított dalom.
Emelt fővel és sírva püfölöm
mindenható, lyukas sámándobom.

Pesti suhancok, Budapest – 2006. szeptember

Kiáltoznak az ébredjetek ultrák:
rendőrök kerítik be a placcot.
Magyar a magyarnak farkasa,
emlékszünk rátok, pesti suhancok.

Egész Európa örökölte
kiroppant őszi bogyószemetek.
Mi lett belőlünk, pesti suhancok?!
Szabadok vagyunk és érzéketlenek.

Mintha valahol elmaradtam volna,
úgy nézek utánatok, emberek.
Látom arcotok, bevádolt álmaitok,
virrasztástól elpattant szemetek.

Megpróbálok emlékezni rátok,
értetek bámulok a napba.
Él bennetek valahol egy ország,
amit ráhagyhatok a fiamra.

Izzik a szeptember,
elégek, elégek.
Libasorban mennek
a szírek, a szírek.

Mit istennek hittek,
az szakadt most rájuk.
Semmijük se maradt,
csak a némaságuk.

Viselős asszonyok
viszik a terheket,
mellettük kisgyerek
lépeget, lépeget.

Szemében a napfény
árva, árva, árva,
mint a menekülők
három-kívánsága.

Kopaszodni kezdtem, nem titok.
Árvácskákat versemben nem nyitok,
nem gondozná őket senki itt.
A hétköznapok hideg harckocsik.

Talán félnem kellene. Talán.
Nekem itt otthonom van, nem hazám,
szép feleségem, szép kisfiam.
Árvácskák vagyunk mindannyian.

Pulóveremben női illat, rózsaroncsok a hóban:

ma valahogy megközelíthetőbb az égbolt.

…ma valahogy nem tudom szégyellni magam.

Hetek óta meztelen utakra vágyom,

végső nyolcast repülő, májusi darazsakra,

de bármerre nézek, csak hó, csak ez a hálátlan,

megszokható hóesés.

Most kellene kiabálnom! Most kellene

túlkiabálni az autók gyulladt torokhangjait,

számon egy megszerethető nő nevével,

számon megtalált életemmel

én már nem tudok többet mondani neked.

Most ne hagyj egyedül.