fernst69 blogja

Hangokat szülünk ma

én és a csend.

Hosszú vajúdás után,

talán a rend

áll össze bennem.

Kopár fák körül keringő

varjak éneke,

telet kerget, tavaszt vár.

Közben hangokat szülünk,

én és a csend.

Ágyában gyermekem

békésen szuszog,

nem érdekelnek menetrend

szerinti járatok,

sem vonatok, sem buszok.

Közben hangok születnek,

s bennem összeáll a rend.

Tiszta minden, kitakarítottam

minden kis belső zugot,

van mi itt maradt,

és van mi elfutott.

Fekszem, csendemmel,

békésen összebújva,

hangokat szülünk együtt,

megállás nélkül újra és újra.

Lassan visszazárnak a fotocellák.

Pillanatképek, fotók, cellák

mélyére űzik a vágyakat.

Saját belső gumiszobánkon

kívülről kattannak a biztonsági zárak.

Nincs önvád, nincs több remegés,

csak elvágott köldökzsinór,

némán fájó hangszálrepedés.

Eltűnt pillanatokat keres

az elme összeszáradt ágakon,

tombolni kéne, vagy csak állni,

várni, hogy múljon a fájdalom.

Hiánykapszulák üres   belsejében

tomboljon parányi láz,

érezni, hogy arcod igaznak hiszik

s tudják nincs rajta semmi máz.

Kereslek ugyan miért is ne keresnélek

tudom hogy hol vagy s hálni jár beléd a lélek

kereslek gondolatban s mikor rád találok

némaságot húz rám a csend és szótlan állok

furcsa szagokat eregető ágyad előtt

ki tudja ki és mikor cserélt itt lepedőt

s a rongyosra taposott elaggott ágyelőn

vajon kinek a lábnyomát rejtheti a sár.

Kereslek ugyan miért is ne keresnélek

tudom néha eszedbe jutnak az emlékek

kamrájában tárolt mosollyal teli percek

kereslek s mikor hozzád érek hallod serceg

ahogy lejár a régmúlt dallamok lemeze

és lassan megérint felém induló kezed

érzed erődet a nagyvilág elszívta már.

Kereslek ugyan miért is ne keresnélek

bár tudom csak magamban láthatlak már szépnek

mert oly régóta fürdik más és más alakban

porrá érett arcod felhők között a napban

rám hulló esőben keresem a könnyeid

bár elmondhatnám hogy semmivel se könnyebb itt

elmentél és lelkemben most szétfagyott a nyár.

Kereslek és tudom egyszer még megtalállak

ölelésben feszül majd újra váll a vállnak

s talán feljajdulhat a fájó némaságból

önfeledt gyermekként az öledben viháncol

az a rég elfeledett apró szőke herceg

aki azóta is mindenütt azzal henceg

a világon nekem van a legjobb NAGYMAMÁM.

Földbe gyökereztem

elvetélt virágaim 

a szavak

száradó szirmok 

halott fákat 

túlélő papírfecniken.