...és Godot nem jön el ma sem

 

 

.

Ébred a hajnali fátyolfény, takaróját lerúgja.

Megérinti szempillámat halvány rózsaszínje.

Erősödik a távoli autózaj halk morajlása…

Majd újra csend, csak a madarak hangolnak.

Gondolatom összefonódik, egyesül velük.

Egyre kevésbé hívogat a párna melege.

Az ablak hűsébe friss kávéillat vegyül.

Megannyi csoda táncol körül

Csak ez az undok magány végre elmenne!

 

.

De ő csak ül a fotelben kényelmesen.

Körülötte a múlt szivarfüstje kavarog.

Kitartóan néz, talán mosolyog is magában..

Felöltözöm, hátha óv a sok gönc a világ ellen.

Átállítom a melltartó pántját,

minden centije szembeszáll a gonosz gravitációval.

Az ágy szélén, a semmibe bámulva, tán Godot-ra várok…..

Kattintom a tévé távirányítóját,

védelmet kérve az újra támadó csend ellen..

 

.

„ Milyen gyorsan múlik az idő, ha az ember jól szórakozik”
Suttogja bennem Vladimir halk bölcsességgel.

A minden napok azonossága sem bíztat semmi jóra.

…és Godot sem jön… talán majd holnap!
Estragon lábára nem jó ma sem a cipő, és Vladimir fejére szűk a kalap.

Ismétlődő mozdulatok, melyek egyszer majd véget érnek.

„Hullaház lelkünk” halott pora vajon merre száll?

Gondolataink urnája legalább ne legyen lezárva:

repüljön ami jó, s magként megfoganjon…kicsírázzon e világban.

 

.

A készülék megrándul, gyomra háborog, s mindezt kiokádja.

A véres, nyálkás trutyi szerteszét folyik..

Most is elrepül az ablakom előtt a vén varjú.

Kár!- kiáltja felém, és milyen igaza van!

Készen állok pedig a mai napra, de lábam nem mozdul.

Védőöltözet, önmagam megóvására izzított gondolatok…

Lehet, vissza kellene dőlni az ágyra, párnám még meleg.

Benne gomolyog az éjszakám minden kusza álma.

…lehúz magához, és én engedek… egy óra még kell a mához!

 

.

*A Godot-ra várva Samuel Beckett ír költő, próza- és drámaíró legismertebb és legtöbbször játszott színműve.