jozsefsoltcsosz blogja
Versek 1916-ban
Parn-asszociáció
Csak tegnap vettem észre,
hogy el sem indultam,
hát felnéztem az égre:
lám, jelenésem van,
a versírók hegyén már
rég várnak valahol...
Rímekből áll egy nagy vár,
mindenki tapsra szól.
Éppen kilincset fognék
fárasztó út után,
de nagyot dörren az ég,
állok csak tétován.
Rémes szavak fejemben,
ki egy se mondható,
prózává nyúlnak szélben,
betakarja a hó.
Az őrtől halkan kérdem,
hogy mi itt a szokás.
Míg én a szabályt félem,
szól: null hivatkozás!
Itt meteor-amfóra
évezredes szövet,
akár nagy metafora,
akár kis verssziget.
A parnasszusi szirten
szabály, hogy nincs szabály,
csak folyton el kell hinnem,
szavam egekbe száll,
vagy emberre talál!
Wellness
Hízelgő ígéretekben fürdőknek
zsebét éppen új varázslók ürítik,
s amíg azokat bűvös számok fűtik,
valódi gőzben ők zsírtól csöpögnek.
Vers-szónoklat március idusán
Nem szólok most munka kényszeréről,
annak belső hajtóerejéről...
Ünnep jött el másfélszázon túlról:
üzenet rabságról, szabadságról.
Emlékezzünk, hogy amíg tiltották,
díszelegtek zászlók és kokárdák,
igaz, rőt egyennyakkendők mellett
Himnuszt zengett ki s be a lehelet.
Nagykorúvá vált a szabadságunk,
ünnepelni hitünk szerint járunk,
szónoki hang szivárványszín – skála,
régi – újként tapsgép honorálja.
Miért is küzdöttek – haltak hősök?
Éltessenek ma a magyar rögök...
Lyukas zászlók újrafogalmazták:
harc nélkül nincs valódi szabadság.
Új eszméknek torz kereszttüzében
nem ragyog az ünnep igaz fényben.
Új Széchenyik, Kossuthok vitáznak,
Új Petőfiket porig aláznak.
Hasonlókat keresünk a múltban,
mit ránk mértek s negyedszázada van.
Megfogadjuk, szorgos nép maradunk,
de legalább hallgassák meg szavunk' !
Szabad szívünk szabad napon lüktet,
hétköznapok táplálják hitünket.
Ünnep: lehetőség, kötelesség.
Szabadságunk őrizze a kék ég!
Vers, szerelem -
takarékon
Elég a vers?
Meggondolom.
Mintha ölelsz,
s enged karom.
Ne is keress,
el kell hagynom,
emlék se lesz
régi álmom.
Lásd, nem is vár
párra a rím,
nem divat már,
ritmusa kín.
„Ruha lehull,
arcnyi a szó,
csendre simul
össze a jó,
szótag a vágy,
semmi beszéd,
jelnyi csodát
csak szívem ért” -
gondolom még,
költői kép,
szókeverék,
nem tüzel rég.
Kell ez a vers?
Még nem tudom,
mert nem értesz
nyelvrokonom.
Ünnepi színvarázs
vérvörös harcokban
sarjadzik gyökerünk
hajnali bíborban
életre ébredünk
újuló tavaszban
e r ő s e k lehetünk
hófehér palástunk
itt-ott már megkopott
a kincs mit elástunk
h ű s é g ü n k - még ragyog
fölötte virágunk
s anyaföld – darabok
levele új r e m é n y...
viharvert zászlóval
velünk fut sors, a mén
ostoros múltunkkal
békítő magyar éj
törődj száz álmunkkal
ÜNNEPI DAL
hit szokás hagyomány -
életed alkonyán
sejtekből sejtetőn
időben igyekvőn
harag s béke közt híd
ünnepet gazdagít
átlendít sorsküllőn
elveszett örömön
hit szokás hagyomány
szép napod hajnalán
húsvétod éltető
lüktető új erő
Ünnep a mosolyod
A hősköltemények ideje lejárt,
Vannak versek, mik örök lázban égnek,
De férfiak is, lélekben nem vének,
Jeles napon még visznek orchideát.
Nagyszerű nő vagy, mert velem maradtál,
Ma is összesimul mélyülő ráncunk,
Keressük egymást, hiszen egyre vágyunk,
Fogyó örömből nyújtson még a nagy tál.
A megbecsülés ünnepévé szürkült,
De én azt mondom, fénye szemedre ült,
Most felragyogva kis virágom várod,
Elég nekünk e néhány perc vagy óra
Őszinte hangú csendes boldogsága,
Hisz egy mosollyal hűséged kitárod!
Ügető hétköznapjaim
Mit számít nekem napéjegyenlőség ?!
Az éjszakák is verseket teremnek.
Mutató – légyott...nyoma sincs a délnek,
szundítok egyet, nem zavar a hőség.
Megcserélődnek éjek, napok bennem,
tudom, ennek még lehet némi b ö j t j e...
Virágvasárnap után lélek rendje,
e szó vívódik most jegyzőfüzetben.
Tényleg, az órák mától már sietnek,
pontosabban elcsalnak egy-egy órát,
de azért mégis magas lesz a számlánk,
szolgáltatóink nekünk ásnak vermet.
A nappal szökkent rég a szorgos ember,
és napnyugtával álmodozott csendben...
Ma én új, torz idő hátára ültem,
de vágtatni már gyenge szívem nem mer!
Új óda helyett
(Gondolatok a magyar kultúra napján)
Egy nép – egy himnusz, vagy amennyi van,
mit szív előhív, új reményt sugall,
lélekből tör föl, szunnyadt egy dalban,
elégtétel, vagy múlt felé szárnyal.
Ki nem írt ódát költőink közül
tájhoz, hazához, egy szál virághoz?
Gondolván, ettől az is lelkesül,
ki egyébként minden írást átkoz,
csak tárgyakat gyűjt és pénzcsillogás
kápráztatja el ellenzős szemét,
létfenntartó ösztöne, semmi más
ébreszt benne épp kínt vagy bús zenét.
Még ő is sír, ha ódát zeng a szél
hóba lehelve egy téli napon,
éhen halástól annyira nem fél,
nem akar lenni újgazdag rokon.
Ha felcsendül ma drága himnuszunk
mindnyájan egyként azért mondjuk el,
mert hűen őrzi szent fogadalmunk:
nyelvünk, hitünk sohase vesszen el!
Új fények az éjszakában
Régen mint fáklya fénylett szavatok,
és tudás-fátok gyümölcsöt kínált,
s mikor engem is befogadtatok,
épp csak felnőtt énem tettekre várt.
Regényes múlt e néhány évtized,
de társakéval együtt lapnyi sincs,
ma már megőrzött emlékképetek
sok ezer archoz kódnyitó kilincs.
Utcán fáklyátok hangos lobbanás,
mert gúzsba kötve béna táncotok,
nem fog a kréta, táblagép hibás,
izzadtra gyúrnak hamis rigmusok.
Ki hallja meg felemelt hangotok,
diák, tanár egyet, sokat akar:
sziklaszilárd legyen az az alap,
melyért most szól ismét kesergő zaj.
Most is lobogjon fáklya szavatok,
mert tőletek függ ifjúság, jövő,
segítem tépni ósdi gúzsotok...
Ne féljetek, éj s nappal összenő!
Új egyezmény
Honnan jöttél, csavargó szél?
Tegnap vajon hol rejtőztél?
Jól lehűtöd még arcomat,
ezer kezed csiklandozgat.
Tél küldött-e, csavargó szél?
Fagy mezőiről repültél
megállítani az időt
erőszakkal ember előtt?
Vagy már tavaszt akarsz hozni,
csak a nappal barátkozni
reménytelen még számodra,
ezért nem ér el sugara?
Csavargó szél, ülj le végre
nálunk egy nagy fénykévére,
új szerződést javasolok:
jöjjenek már langyos napok,
melyektől a padon alvó
éjjele lenne biztató!
Nappal mindnyájan derülnénk,
fényes széllel célba érnénk!
Tűnődés, együtt
Érzelemmel évtizedek égisze alatt,
szövetségben döntve – építve makacs falat,
lelkünk vázát átplántálva, mentve az időt,
élet – párbajokat nyerve napnyugták előtt.
Nem nagy ügy, mondhatod te is, átéltél sokat,
megbecsültél, nem tiportál közben másokat.
Bár nem érted, mikor miért lobban gyűlölet...
Levélhullásról nem a fa, hűvös ősz tehet.
Csodálkozol: más nem bírja zord tél szigorát?
Újabb század is csak értelmetlen halált lát?
Töprengésünk, csönd és meleg mély álomba dönt,
s mi keressük valahol az elveszett időt.
Színház – live
Indokold meg a a nyitva tartott szájnak:
csak víz csöppen, nincs szilárd folytatás.
Fonálon csüngő báb hangot nem adhat,
ha lagymatag, a show kudarc, nem más.
Trükköz vagy ordít sok mester vele,
nincs benne félelem vagy élelem.
A mintaember jó nyelőcsöve
nem árt, ha hétvégén kicsit pihen!
Szeretnék mondani valamit
Tudod, Magyarhon, valamikor még
hűségesen bókoltam Neked,
bevonva ebbe gyermekek körét,
akik áldották jól ismert neved,
sok ezren voltak negyven év alatt,
a sejtjeikben érzés-szigetek,
jeles napon új kokárdáikat
mellükre tűzték, szívük ketyegett,
és tisztelték a magyar trikolórt,
mely győzelmet vagy épp gyászt lobogott,
kicsiny szájukból ha a Himnusz szólt,
bizsergett hátuk, szemük csillogott.
Titokban hittem, te vagy az a nő,
kire mindenki irigykedve néz,
ki itt született vagy épp születő,
s emlő-dombokon kis faág a kéz.
Úgy kívánnak, mint falat kenyeret,
zöld síkjaidon minden megterem,
lankás hátadra szorgos kéz ültet
szőlőt, borod őrzi a hűs verem.
Tudod, Magyarhon, kezdetben egy nép
vallásként hisz el száz illúziót,
s mielőtt férfi tartós frigyre lép,
nem hall, nem lát, csak keresi a szót,
fejében nyáron téli film pereg,
álmából bénán – némán ébred fel,
mágus kezében szörnyű szerkezet,
akarja - nem, parancsra alszik el.
Te sem vagy különb? - kérdem magamat,
de tágra nyílik szemem és fülem,
érteni kezdem kis világomat,
a nagyban is keresem a helyem.
Nyugodt vagyok, hét hosszú évtized
mély tengereit átrepültem már,
a mámorból hamarabb ébredek,
hiszen a csók nem éppen rám talál.
De szomjazom borod, mely felhevít,
foszló kalácsod ismét éhezem,
tested mint nőé jobban lelkesít,
habár úgy ölel megfáradt kezem.
Jól hallom én, mit állít rólad más,
mikor folyton csak bírál, kicsinyell,
sok jel, a nyelv, a múlt vigasztalás,
csak ez számít, nekem ma még hidd el...
De közben látom, mai farkasok
mint kezdik tépni izmos hitemet,
s amint mindegyik felém andalog,
férgeknél jobban megijesztenek,
engem habzsolnak tivornyáikon,
szétrágják erkölcs-pilléreimet,
s amíg lázas sebeim nyaldosom,
mint szárnyat kötözik meg kezemet.
Rabló és pandúr fát vág hátadon,
csoda, hogy sírás nem hagyja el szád,
vagy én nem hallom, nem is láthatom,
e zűrzavarban ki jó, ki galád.
Itt régen nem hangyát akasztanak...
De tovább ezt már úgysem sorolom,
s mielőtt eldobnám rossz tollamat,
röviden ezt még talán leírom:
Időm, ha szól, s ősi rögödből szór
vérpirosat vagy szürkés-fehéret,
vagy csíknyi zöldet, lent is tudom jól,
hogy magyar voltam és az is leszek!
A mai paragrafus-gyártó had,
remélem, ekkor messze elkerül,
senki sem tiltja, éneklik a dalt:
Hunor, Magyar ma ismét lóra ül,
és nappal szemben csodaszarvast űz,
Magyarhon, ismét retro a divat,
ehhez már engem test-lélek nem fűz,
a hajnal alkony, Kelet lehet Nyugat!
Szenvedély
(Ha szenvedni is képes vagy
kitűzött célodért,
az tartós szenvedély s az agy
megosztja szívügyét.)
Régóta érlelt szerepet
tapsorkán-díj fogad,
milliók szemében lehet
ikon arcod s szavad.
Nem is cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
mint jó színész sok biztatást
kaptál évek alatt.
Ajkadról és ujjad alól
zene száll, jár a láb,
vidám lesz tőle valahol
minden szomorú báb.
Nem is cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
mint jó zenész sok biztatást
kaptál évek alatt.
Kezedtől gyógyul gyenge szív,
vagy épül híd és út,
irányítani téged hív
a tett, amerre fut.
Nem is cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
hivatásodban biztatást
kaptál évek alatt.
Idegenből lesz ismerős,
gyermekét bízta rád,
értelméért vagy felelős,
míg világ a világ.
Nem is cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
mint jó tanár sok biztatást
kaptál évek alatt.
Ital-vagy étel-vágyakat
betöltesz könnyedén,
lehet, hogy gyomrod rab marad
az asztal túlfelén.
Nem is cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
séfként, vendégként biztatást
kaptál évek alatt.
Gyertyád két végén lobogott
hosszú ideje már,
szerelmed, házad csupán volt,
porért a pénz de kár!
Mégsem cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
csillagoktól kapsz biztatást,
folyton korog hasad.
Szép nő is lehet szenvedély,
ha léte puszta vágy,
ha nappala is kéjes éj:
elfogy jövőd és mád.
Mégsem cserélnél érte mást,
áldoztál rá sokat,
hamar elégsz s a biztatás
újabban elmarad.
Mindig csak újra, frissre törsz,
adod vagy épp kapod,
haszontalant is örökölsz,
torzul tudás-magod.
Nem is cserélhetsz érte mást,
áldozhattál sokat,
utód is megvet, nincs barát
ki ássa sírodat.