jozsefcsosz blogja
Versek 2013 ősze - 2015 eleje
Akartok-e...?
Akartok-e jönni velem
sétálni a szóerdőben?
Ezentúl tagad igenem,
ha szomorú bármi nekem.
Nem mondom ki, ami gyanús,
kinek miért járhat több juss.
Nem gondolok semmi rosszra,
ami nekem bajt okozna.
Elkerülnek baljós álmok,
mosolyomra mosolyt várok.
Mágus tüzét gyújtom annak,
ki engem elvarázsolhat.
Ha a Földnek lehet sarka,
versem feketén is tarka.
Csillagok fénylő ereje
uralkodjék bennem s benne!
Körben járó idő
Havat nem látott hóvirágok,
utol nem éritek éveimet,
s ha velem ma versenybe szálltok,
az csak a száratok száma lehet.
Általatok fehérlik a föld,
kisasszonyos kendőtök összeér,
pletykátokat jól elrejti zöld
leveletek, mely tavaszról mesél.
Pedig nincs itt, habár hízelgőn
kacsint ránk a sárga szemű ég,
napkorongja pihen egy felhőn,
ajándékul küldi le melegét.
Nem ettől lesz könnyes a szemem,
szeretteim tűnnek fel egy percre,
felvillan boldog gyermekségem,
biztonságot tőlük kapva, kérve.
Ez a szerep Élet színpadán
megosztva, de végül is rég rám vár,
ha egyik vagy másik unokám
hóvirág-lelke védelmet talál,
nyugtot nyugtalan szívem fölött...
Ne bántsa őket majd jövő tele,
ha hozzájuk emlékként jövök
a mai virágokat keresve!
„JÖVŐM” EMLÉKEI
(Egy kisiskolás naplója alapján)
Szinte egyformán telnek napjaim...
Táskám szobámtól jó messze lakik.
Nem szeretem, mert vállamon a kín,
ha nagy-nehezen rám erőltetik.
Éves könyv, füzet, eszköz...jó anyám
naponta te is épp-hogy-csak bírod,
mikor kapkodva, reggeli után
előre futva kocsiba rakod.
Mami is ott ül hátul már velem,
hisz útjainkra mindig elkísér,
számon szalámi s fogkrém ízével
ismétlek verset, amíg odaér
„öreg haver”, régi Opel velem
kis épülethez, ahol szűk a tér,
sáros udvarban gyakran kénytelen
megfordulni ez a kopott szekér....
Tulajdonképpen kerékpározom
régóta már, de időm oly kevés,
hogy kétszer három km-es utamon
csak autóval nincs tán akkora vész,
hogy elkéstem, vagy épp valami más,
persze akad szép számmal kamion,
vezetéshez nem elég a tudás,
egy kis erőszak bizony kész haszon...
Fél nyolc van épp'. Szerencse – nem esik
eső vagy hó, anyu táskát cipel,
más anyukákkal addig igyekszik,
míg rám váró padra, szekrényre lel.
Csak pár méter és teremben a cucc,
jól megtekeri így is a karom,
s hogy mért van így (súlytól többet nem tudsz),
teszem a dolgom, okát nem tudom.
Puszi... Ők mennek: Aztán ügyes légy! -
hallom félig a kinti biztatást,
bent zúgás, mintha támadna sok légy,
mind kiürülnek a nehéz táskák.
A padtársam beront, késve köszön,
remélem, ma annyit nem lefetyel,
hogy dolgozatban beleütközöm
a szavaiba...nem is érdekel.
Nyelvtanból másképp ejtendő szavak,
a falon súgó táblázat egy sincs,
még hogy könnyű az írás magyarnak,
de szép minden szó, számomra nagy kincs.
Matematikából a katicák
között eligazodni oly nehéz,
a két-és hétpettyesek csoportját
elosztani tűnődve sem mesés.
Élővilág? Nagyapám vallja rég,
talán felsőben, gimiben hallott
róla, fizikát értelmezve épp,
vagy kémiából robbantott nagyot.
Tanulhatatlan zacc, mit főzőből
anyám kukába gyakran kikapar,
de színes könyvből mindig előtör,
írójában volt egy kevés zavar!
Mondtam már, hogy ez zenei suli?
Elsőben szólt egy recsegő magnó ,
most is az egészben az a buli,
nem énekel a sok unatkozó
órán, de felmond tucat versszakot,
lényeg a szöveg, nem a közös dal,
nemigen írsz szép violinkulcsot,
mit is kezdesz a dó-mi-szó-láddal?
Egy héten öt edzés: ne érjen el
semmiféle baj, állj ellent neki,
fekvőtámasznak használnia kell,
s a vírus fél osztályt otthon neveti...
Kertünk félig sportpálya, szép, füves,
nyaranta itt épp eleget futok,
miért gondolja az a sok ügyes,
hogy napközben én meg sem mozdulok?
Ha előírás, hogy öt perc alatt
bekapjak és lenyeljek hazait,
két óra közt, félremegy a falat,
unom felnőttek furcsa terveit.
Gyakorolj! – hallja, aki elakad,
de órán erre bizony nincs idő,
csak hajszolunk idegen szavakat,
visszamondani – nincs jelentkező.
Nincs magyarázat, nincsen segítség,
szavak röpülnek, mint a madarak,
a fejünkben nincs fény, csak sötétség,
markunkban homokból hát mi marad?
És éppen itt egy újabb feladat:
Nyolc évesnek ez bizony nagy falat!
- Projekted ím: ha már felnőtt leszel,
mi lesz belőled, nagy családban élsz!?
Ehhez most egy tiszta papírt veszel
elő, leírod most, mit is remélsz !
Hány gyermeked lesz? Hogyan neveled?...
- Én? Mit írjak? Még éretlen vagyok.
Különben meg: nem is vagyok gyerek,
csak programozott gép , csak az vagyok.
Mint laptopról egy előhívott kép,
melyre tanított óvodás korom,
s a netről tudom régen némiképp,
hogy is menthető bármely adatom.
De fejembe már nem sokkal több fér.
Célom egyetem? Szakmunkás leszek?
Sok tudás bennem csak felszínen él,
hát mért találták ki a gépeket?
Lehet, hogy üres marad a papír,
s én be sem adom a dolgozatom.
Családtervezés? - Lelkem szinte sír:
nem volt, nincs, elszállt szép gyermekkorom!
Töprengés – télutón
Bár minden ember arca más és más,
tudjuk, a gének szép játéka ez
az életben, számunkra oly csodás,
hogy lassan minden ember-függő lesz.
Tekintetünkben annyi fő vonás
hasonló bár és mégsem ugyanaz,
ikrek sem vagyunk, tudomány sem ás
mélyebbre mindig, küzdelem, sőt harc
folyik azért, hogy ismerje magát,
a sejtjeit, a viszonylatokat,
miközben tágul körben a világ,
s a tudás ledönt régi falakat.
Kísérletezünk: nem csak megismerni,
uralni vágyjuk a természetet.
Ősi természetünk folyton csak nyerni
felhőkön át vagy épp egymás felett.
Magok közül is kiválik a jobb,
termőre fordulhat, ha a jó a föld,
s ha engedi ember alkotta jog,
segíti is az élni igyekvőt.
Sokféle arc is nézhet egyfelé,
kéz, láb, agy, munka vagy új viselet
állhat össze, mint rég megunt zselé...
Megnyomorít a vezér-tisztelet.
Megszüntethető minden különbség -
gondolja ő...Holnap csak így lehet,
én döntöm el az élet értelmét,
s a híveimnek többet engedek!
S a gének szép játéka idomul,
klón-szindrómává válnak lépteink,
s bár állunk még, kezünk kenyérért nyúl...
Szabadok szeretnénk lenni megint!
Nem átlagos és nem középszerű.
Ha többre képes lélek és a test,
akkor szóljon szebben a hegedű,
siker után ha már leszállt az est.
Kinőttük már a kiszorítósdit,
társadalmunk is nagykorú lett már.
Az emberhit csak akkor lelkesít,
ha éhet – szomjat olt minden határ.
Megismételhetetlen életünk
régi – új igazságokat keres,
napi gondunk az egyen-tankönyvünk,
ezer vágyunk nem lehet közepes.
Hiába szajkóz bármely hírmondó
zsebünkbe vagyont, s hazudik mosolyt,
ha megrövidült már a takaró,
s nem fedi el a hamis látszatot.
Indák gyűrűjében nem él virág,
ne vedd előle hát el a napot!
Legyen ismét egyetlen igazság,
erre nyiss majd tavasszal ablakot!
Virágálom
Magányos krókusz vagyok?
Emberszívem nem lehet.
Bilincsem deres hantok,
büszkén tartom fejemet
mégis, bár fázva sírok,
ki ért hát meg engemet?
Ráülök fagy hátára,
s mint jeges narancsszelet,
hősi címekre várva,
beugrom éhes szájba,
játszom mint pajkos gyerek,
hogy feledjem a telet...
Váza-börtönbe megyek,
hogy kiengeszteljenek,
vagy hajlatokba bújva
díszítek női keblet -
meleg tavaszra várva,
hogy mégse legyek árva...
Nyílnak új virág-társak
odakinn, és elérik,
búcsút intve homálynak,
és végre többen értik:
virág–magány hogy múlik,
mint női–férfi bánat.
Manapság hősnek lenni
csak tiszavirágnyi hit,
a példám is csak ennyi:
Több kínt nem kell szenvednem,
csak erősen kell hinnem,
mások is jártak már így .
Ha érdekből letépnek,
az némiképpen fájhat,
tudom, nagyon szeretnek,
nem is sejtik, mit tesznek,
pedig most véget vetnek
egy dicstelen magánynak.
Megalkuvás nélkül
Ha vissza tudnám fújni a szelet,
teli tüdővel tenném, szabadon,
hogy ne sodorjon el embereket,
és ne fázzanak tőle oly nagyon.
Ha olvasztani tudnám a fagyot,
sivatagokba messze küldeném,
hogy szomjazók az oázis-csapot
megnyithassák boldogan, könnyedén.
Olvasod, akkor ha nem volt kenyér,
kevés a hal, hát sokszorozta Ő,
kárpótolva volt szegény, életért
sorsában botló, vesztébe menő.
Élettől búcsúzó gyomra üres.
Egy kortynyi víz vagy érkező falat
megmenthetné, ha kútja már nem lesz,
ha nincs hálója, vagy nagyon szakadt.
Ha mindentudó mágus lehetnék,
a létezőt én tovább éltetném,
s erdő helyett valódi menedék
várhatná őt gazdagok telepén.
Magammal csak annyira törődnék,
hogy jogos jussal vértezzek föl mást,
hogy legyen végre jól működő fék,
mely messze űzi a lopást, csalást ,
s ne más kárára teljen meg a zseb,
hogy tűnjenek a hamis szónokok,
és gyógyuljon meg minden nyíló seb,
melyet sok önző kése okozott.
Ha erőm lenne, felhő árnyékát
a naptól szenvedők fölé vinném,
s a fulladásig zúgó minden árt
termő tőre cseppben teríteném.
Főbíró ugyan lehet most e vers,
bár az volt mindig ezredéveken
át...de meddig a Földön ember lesz,
teljes igazság soha nem terem.
Háború dúl a gyilkos végeken,
ha tehetném, ártók lelkét, kezét
Magyar szóval, magyar hittel (Költőtársamnak)
Magyar szóval, magyar hittel...
(Bea költőtársamnak)
Hallgatlak videón,
időzöm sorokon,
nem bánom, hogy dalom
nem jár a csúcsokon.
Olvasónk is ember,
előítélettel.
Magad útját járod,
ezért szép videód.
Magam útját járom,
érzem, hogy világom
gyökerektől indul,
eljut virágokig.
Ki esőtől tisztul,
abban napsugár-hit...
Egy nyelven beszélünk,
neked több az álmod,
lassan megérkezünk,
szavunk legyen áldott.
Korai ébredés
Korai ébredés
Ablakszemen ha kinézek,
még a hajnal pírja bújik
éjfekete felhők mögé.
Hajnalcsillag is világít.
Mostanában korán kelek.
Valahol egy fülledt ólban
tollas óra gubbaszt halkan,
taraját sem emeli fel.
Nyughatatlan éjjel után
ritmust keresek szívemmel.
Hosszú, dolgos évek után
öntudatlanul pihenni
sokkal jobb lenne nekem is,
álomfilmet tovább nézni...
Valami vers tombol bennem,
ritmusképlet igazodik
írni vágyás terveihez...
A távolban kutya vonít.
Motor berreg, korán kelők
indulnak olcsó robotba.
Engem meg a gyógyszerem vár
s kiszellőzött, hűvös konyha.
Éjszakai lámpák térnek
nyugovóra: kialszanak.
Lassan megszökik az égről
az új napra hívó csillag.
KÉT KÓRHÁZI VERS (1993)
ELFELEJTETT VERSEK A KÓRHÁZBÓL(1993)
1.Önjellemzés K.doktor úrnak
Anyám vagyok apám helyett,
Pedig ő végleg megpihent.
Apám vagyok: találkozom
vele, mint élő bizalom.
Anyám öröksége: szívem,
melyben ritmust vált türelem,
tenni ma, mit holnap lehet -
testre nem szabott bölcselet.
Apám öröksége:léte,
egészséges ébredése,
piros arccal, lassú lépttel...
Pedig hányszor tépte éjjel
gondolatát, bognár – karját!
Egy gyerekkel, kicsi család,
vágy, pézhajsza,
ütközet papával, harca,
lét-tervezőmérnök neje,
anyjának vitapartnere,
aki a k ö z ö s b e hozta,
kicsi fiát taníttatta...
Hajnalokon tan-jegyzetét
el-ellopta – nem ágybetét .
„Sok a kávé”. Számos éjjel
mesélhetnél! Jött a fékkel!
Zabolátlan nyelv, törpülő,
klinikákon rövidülő.
Hagyd a múltat, örökséget,
holdban mérhetetlen tettet!
Járjon eszed, verjen szíved,
amíg hallják, amíg lehet!
Belső békéd majd legyőzi
ellenfeled', emlék őrzi.
Dalolj, mosolyogj legalább -
ezt várja tőled a család,
nőd s a lányok, kik a jövőt
most ízlelik, most... Mielőbb...
örökségünk viszik tovább:
örökségük ez a család,
egyik papa, másik mama,
közösségük jó iskola.
Hazává táguló honuk
sejtjeikben Te s Én vagyunk
és mások is...Amit tudok:
testben, szívben anyám vagyok!
2.Gyónás helyett
Bár emelt fölém fele kezet,
tisztelendő úr, s bérmálkoztam,
ma mégsem köt egy felekezet:
életem béként telt, nem hosszan.
Sokféle hitem egybeforrott,
világképemből világnézet.
erkölcsi-jogi norma forrt ott,
ahol a tankönyv mást igézett.
Világot ugyan kicsit láttam,
országot, hazát talán többször,
s miközben írtam s görbült hátam,
szót, mondatot cseréltem ötször,
mire egy kis mű végre kész lett,
vagy éppen lapult kosár mélyén,
hitem és eszmém szürkéskékebb
nappal, mint borús éjek éjén.
Hiszek olyan feltámadásban,
mely a holtból nem ébreszt élőt,
de mert tett-vett a világban,
emlékképünkben egyre élőbb.
Hiszek olyan feltámadásban,
mely egy nemzetet, hazát felráz
hosszú álmából: tápászkodva
riadtan látja: dől a kalász.
S végül hiszem a feltámadást,
ábrándozást, reményt és erőt,
újabb kéznyújtást...új barátság
vihet csak téged s engem előbb,
szomszédom, folytasd: kik mesélték,
hogy dermedt rügyből virágjuk nőtt?!
INTELMEK SZERINT (A domonyi klubtalálkozóra)
INTELMEK SZERINT
( A domonyi klubtalálkozóra, 2013.07.14.)
(Mottó: „...kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel,
az idegenek dicséretére szert így teszel...” -
István király)
Már István így tanított:
„élj intelmek szerint,
hallgass meg minden jó szót,
vezessen erkölcs, hit...”
A bevált, sok jó szokás
apáról fiúra száll,
életünk így lesz csodás,
s léptünk örömforrás.
Hisz patak sem folyik ott,
hol nincs tápláló víz,
s ki érdemeset alkot,
abban, utód, csak bízz!
Ahány nép,annyi szokás,
másként él észak, dél,
másként a hegy, a lankás
táj, ifjú, érett, a vén.
Szép, színes öltözéket
időnként magára ölt,
s a szót felváltja ének
szürke napok között.
Öreg dallam megújul,
ezer év útra kel,
Kárpátok langy könnye hull,
szív másik szívre lel.
Zene szól, csizma koppan,
kacér szoknya perdül,
millió pillanatban,
lelkek húrja pendül...
Istváni intelmek
így élnek sok éven át,
köttetik boldogság-frigy,
egy lét-tudat-világ.
Hisz kérges kéz is lágyul,
ha férfi nőt ölel,
s a dal a hegyeken túl
értő fülekre lel,
és tót, székely egy nyelven
egy ritmusra talál,
egy nemzet él itt rendben
kárpáti ölelésben,
nincs idő, tér, határ!