Jótékonysági felolvasó délután

Torpilla3181•  2014. szeptember 28. 14:32

Egy jótékonysági délután margójára

Nem szokásom tévét nézni. Ontja magából a manipuláltan gyártott infót, különösen nagy hangsúlyt fektetve a negatív hatásra, főleg a hírekben. Manapság nem a jó dolgokat érdemes közhírré tenni, hanem a rosszakat. Nem szeretem hallgatni századunk elkeseredettségét, hiszen sok ember jár sok kereszttel... azt sem szeretem, ha celebek kapnak reflektorfényből nagyobbat, nem a sérült, de igazán erős, tehetséges emberek, gyermekek, és sorsok, nem beszélve a szegénységről, az éhezésről, amit jóval többet kellene mutatni, hogy megoldásra leljenek.

Nem szeretem a televíziót. Nem szeretek szomorú lenni. Nem szeretem.

Augusztus elején, valamiért mégis bekapcsolva volt a kétbetűs torz-világ (TV), szerintem valamit éppen a konyhában ténykedtem, amikor az egyik kereskedelmi csatorna műsorvezetője hangján ezt a komfot hallottam:

„A Fókusz történetének egyik legszívszorítóbb története következik. Megszólal az a hatéves kisfiú, aki súlyos sérülésekkel, de túlélte saját házuk leégését. Megrázva néztük mi is a felvételt, amin Kristóf, családja engedélyével beszélget riporterünkkel. Egészen torokszorító, mennyi életkedvvel mesél, miközben az őt megmentő apukájának sírját akarja látni, és a leégett házukat...”(Barabás Évi)

Azonnal berohantam, leültem a fotelba. Nem részletezem. Könnyekkel szememben néztem végig egy család történetét, és amikor vége lett, valami elindult bennem...

(A videó: http://rtl.hu/rtlklub/fokusz/videok/388386 )

Nehezen aludtam el. Folyamatosan Kristóf járt az eszemben, amikor megvilágosodott bennem a cél: örömöt akarok adni nekik. Anyának és fiának. Nagy keresztet kaptak az Úrtól. Tenni akartam értük. Érezzék át, mennyire fontos, hogy élnek. Tudják meg, hogy van az életben jó is, mert történnek olyan dolgok, amik nem könnyet, hanem mosolyt adnak nekik.

Pénzgyűjtés. Ez fényesedett meg az éjszaka falai közt...

Szeretem a verseket. Hála a Jó Istennek, rengeteg olyan ismerősöm van, aki szintén szereti, és nem csak olvasni, hanem írni is. Az a kérdés munkálkodott bennem, mi lenne, ha összejönnénk, és a versek segítségével gyűjtenénk pénzt. Annyi ilyen rendezvény van! Nem egy jótékonysági koncertet láttam már, sőt, volt, hogy személyesen is részt vettem, nem beszélve számtalan gyűjtési akciókról beteg, vagy sérült gyerekeknek, szervezetek, média, stb. segítségével. Anya vagyok. Ember. Az ilyen kezdeményezések mindig érdekeltek. Szeretem a közös segíteni akarást, aminek az lehet a vége, hogy valakinek könnyebbek lesznek napjai.

Fejben kezdtem el tervezni, aztán kiírtam az egyik legnagyobb közösségi oldalra ötletemet, hiszen az első dolog, amire szükségem lesz, egy hely, ahol egy ilyen eseményt le lehet bonyolítani. Segítséget kértem ismerőseimtől. Nem gondoltam, milyen hamar kapok javaslatot. Nagy L. Éva, a Zilah Kávéházra hívta fel figyelmemet, elküldte az elérhetőségeket is. Nem rágódtam. Felhívtam őket. Nem hittem volna, hogy azonnal megbeszélem a tulajdonossal a dolgot. Nyitott volt és empatikus. Igent mondott.

A következő lépés, hogy nyitottam egy eseménykiírást „Jótékonysági felolvasó délután” címmel, majd minden ismerősömet meghívtam. Már nem volt visszaút. Éreztem, hogy sokat kell majd még tennem, ám lelkes voltam, akartam!

Telefonálós szakaszok és email gyártások következtek, napi több órában.

Felhívtam a bátonyterenyei TV-t, hogy szeretném, ha megszereznék nekem a család elérhetőségét, mert egy programszervezésben jártas barátom elmondta, hogy a mai világban hogy lehet adományozni: a családtól engedélyt kell kérni a jótékonykodásra, sőt, nekik is jelen kell lenniük. Azt is megtudtam, hogy a gyűjtött pénzt tanuk előtt kell összeszámolni és átadni, vagy utalni egy adomány, vagy privát számlára, és folytathatnám, hogy mennyi mindenre kellett még figyelni, ami nemhogy segített, inkább hátráltatott a kivitelezésben (tanácsot kérni ügyvédtől, közjegyzőtől, stb ...).

Ott tartottam, hogy a BTV-t kerestem meg az impresszumokkal kapcsolatban. Elég hamar kaptam két nevet, a polgármester titkáráét és a túlélők közeli családtagjáét, a nagymamáét. Azonnal tárcsáztam őket. A titkárral kezdtem, aki elmondta, hogy Éva és Kristóf Taron élnek a nagypapával és nagymamamával. Miután elmondtam neki, miért szeretném őket felhívni, elköszöntem tőle, és izgatottan pötyögtem a mama számát.

Egy mérhetetlenül összetört és éppen rohanó mamahang fogadta hívásomat. Kedvesen köszöntem, megkérdeztem, alkalmas időben hívom-e, mert fontos dologról szeretném őt kérdezni. Picit határozatlanul adott engedélyt a beszélgetésre — gondolom, sokan hívják ismerősök, ismeretlenek, miközben ő Éváról, Kristófról gondoskodik. — Pár szóban elmondtam neki tervemet, és engedélyt kértem tőle annak megvalósítására. Nagyon meghatódott, elérzékenyült, de igent mondott. Még pár percet beszéltünk — elköszöntem.

Sírtam. Komolyan...

A következő fázis az volt, hogy megkeressem Tar polgármesterét, segítsen a túlélőket elhozni Budapestre. Nagyon kedves, „természetesen” választ kaptam, így nagyjából a dolog legfontosabb részein túl voltam.

Tudtam, miket tehetek, miket nem, tudtam, ki segít, hogyan, és tudtam, hogy a család is szeretné, még, ha meglepetten is.

Elég lassan kezdett az interneten bővülni a jelenlévő szerzők száma, ezért felvettem a kapcsolatot a két legnagyobb internetes irodalmi honlappal, ahol — nem meglepő — azonnal, minden vezető szerkesztő a segítségemre lett. A Héttoronyban és a Poeten is külön reklámhelyet (főoldali hírajánlót) kapott az Ügy. E-mail—ezésben is folytattam a „beszerzést”. Írtam a Krudy-Körnek (elnökének és titkárának), és a közösségin is sok helyen megosztottam a programelőzetest, mivel pár személy jelentkezett, amire még nem lehetett akkor egy egész tervet építeni. Díjazott előadóknak is írtam, aminek az lett az eredménye, hogy az elején már bizonyossá vált, hogy magas színvonal várható.

Több napig, hétig nem történt érdemleges változás. Nyilvánvaló volt a rengeteg meghívott száma, de a visszajelzések a részvételről már-már aggodalomra adtak okot. Az is érezhető volt a kapott privát levelek tartalmából, nehezen hihető, hogy az egészből lehet valami, mialatt én azt mondogattam magamban: dehogynem, csak a szabadságolások vége, iskola, óvodakezdés, őszvárás, kapkodás... beinduljon.

Igazam lett, és olyan boldog vagyok, hogy ezt mondhatom.

Szeptember első hete hozta az áttörést.

Egyre több szerző jelentkezte részvételi szándékát, és a programvázlat is kezdett késszé érni. Sokasodtak a segíteni szándékozók, amikor úgy döntöttem, elérkezett az idő, hogy nyilvánossá tegyem az anya bankszámlaszámát, hogy aki adományozni szeretne, korábban megtehesse, mint a program dátuma.

Rohamosan bővült a lista, és észre sem vettük, de elérkezett a dátum. Elérkezett a nap.

Én nem tudom...

Nem tudom hogy, miért, de azt hiszem, az elmúlt heteim minden tettes-percéért hálás vagyok.

Két napja olyasmit élhettünk meg, amilyet szerintem soha többé nem fogunk. Két napja összefogtunk, és az irodalom segítségével kértünk — és kaptunk. Az Úr hangja voltunk. Az Úr keze voltunk.

Versírók, versszeretők ültek le, majd álltak fel azért, hogy rímes vagy nem rímes gondolatokkal, egy kicsit arra ösztönözzék a karitász jelenlevőket, hogy egy csonka család mindennapjait megkönnyítsék.

Sokat kellene írnom: ki, mit, hogy… de nem tudok. Még mindig a hatást próbálom feldolgozni...

Lehet-e magyarázni, milyen érzés látni, amikor összefog sok ember? Lehet-e magyarázni, milyen érzés verseinket, és más verseit hangosan hallani, hogy bebizonyítsák, lehet erejükkel adományt gyűjteni? Lehet-e magyarázni azt az érzést, amikor egy kisgyermek, aki sokat szenvedett, s akinek édesapja meghalt, mert megmentette őket, s kinek édesanyja ágyban fekve küzd a gyógyulásért — mosolyog? És hálás. Lehet-e magyarázni azt az érzést, milyen várni, majd látni, ahogy egy álomból valóság lesz? Lehet-e magyarázni azt az érzést, milyen, amikor a kortárskéz, kortárskezet fog, majd távolig üzen: reményt ad?

Egy verssel szeretném megpróbálni milyen, abban talán jobb vagyok:

 

Tarka-Cé élet

 

Sötétedő útszélek peremén kélt

Elme-gondolat: vége. Megérte.

Nem hiába empátia, és

van, vagy nincs ima, ha akarat

látható nyoma terül el a most

székei és asztalai között,

meg azon túl, messze, tova,

hirdetve, hogy fényt rajzolhat hang,

kottában színeset, önből szabottat,

kor-szőttet, teljeset.

 

Tudja meg mindenki, eztán

hiába dülöng részegen a cél,

s villog bűnözéstől kék lámpa,

hiába csikorog mentőkerék alatt a fék,

ha eljut szenvedőhöz a támasz,

s szeretve enyhít fájdalmat a múló,

ha lelket ér — tapintás nélkül — hit,

és dalt komponál kotta nélkül a mind,

majd értéket ad, de gazdagon, a szegény

— vigaszt szirmoz virág, múltból hajtó.

 

Többé nem riasztó a sebes kín.

Gyógyselyemmel kötözi az idő, miben

szakorvos a sok, aki porból lett...

hiába hallhatatlan és pontos az óra,

a felfogás vállra fér, s a részeggé váló

ringó percrészecskék pedig

jelent pihenve álmodnak új tényt

— tart-Istent, bír-szívet:

csodaként lel társra

sok magányos esőcsepp,

élet fogan párból, csecsemő születik,

Pocsolya névvel, majd tengerré érik

— háborgó, gyengéd habokkal —

a jövő, az élet,

 

mint vannincs-ima akarata

— terek székei, asztalai közt, s azon túl —,

értelmet tükröző hanggal,

s mint éra kottázott tarka "Cé"!

 

Azt hiszem, összegzésként elmondhatom, hogy az irodalomnak igen is nagy ereje van, és annak is, hogy sokan leülünk, leírjuk érzéseinket (nemtől, témától függetlenül)! Jó dolog ebben a világban olyan csoportokhoz tartozni, akik úgy hatnak és tesznek együtt, mint egy nagy család.

Szeptember huszonötödikén, lezárult — de el is kezdődött — egy korszak, miután pontot tett egy esemény végére.

 

Jöjjenek a számok:

 

42.000Ft-ot utaltunk, és 53.000Ft-ot gyűjtöttünk készpénzben Kristófnak és Évának.

 

95.000Ft! A mai Magyarországon...

 

Még nincs vége. Folyamatosan várható, mert sokan jelezték, hogy utalni szeretnének, azaz, ez az összeg bővülni fog. Hogy mennyivel? Azt csak a Jó Isten tudja. És meddig? Azt is. Amit én még tehetek, hogy készítek ennek a két csodás embernek egy oldalt, számlaszámmal, történettel, hátha meglátja a szem, a kéz még adni fog. Mert nem kell, hogy vége legyen, hiszen hosszú az út, még előttük a gyógyulásig. A pénz mindig nagy segítség lesz nekik.

Végül köszönöm barátaimnak, a jó érzésű embereknek, hogy segítettek abban, hogy segíthessünk. Nem elég az álom, nem elég a cél, ha közösen tervezett, de magányos. Köszönöm a szerzőknek, a jelenlevőknek és a nem jelenlevőknek. Köszönöm Kristófnak, aki megmutatta, az Élet mosoly, akkor is, ha fáj. Köszönöm Évának, hogy küzd és gyógyul...

Köszönöm az oldalak szerkesztőinek, akik tudták, mi a cél, és segítettek abban, hogy minél több ember eljusson a hír.

Köszönöm nektek! Köszönöm. Elkezdeni könnyebb volt, mint véghezvinni veletek.

 

95.000Ft. Csoda! Már a részünk, részetek.

 

Gyűjtsünk erőt ebből a délutánból. Legyen előttünk apa, gyermeke és neje, ha elkeseredünk. Adjon vigaszt a tudat, hogy képesek vagyunk összefogni, együtt hatni, együtt tenni. Szeressünk élni, hiszen nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség, és csak egyszer van rá módunk.

 

A legfontosabb pedig írjunk, ha szeretünk, akárhogy tudunk. Magunkért és másokért. Köszönöm!

 

Tisztelettel és szeretettel: Pilla


Torpilla3181•  2014. augusztus 24. 00:05

Kedves Poet tagok!

Jótékonysági felolvasó délután

-egy bátonyterenyei anya, és kisfia részére-.

 

 

Arról, hogy miért született ez az "Esemény":

2014. februárjában, egy bátonyterenyei család élete megváltozott, amikor családi házukban tűz ütött ki. Az édesanya, és a gyermek, súlyos égési sérüléseket szenvedett, de túlélték a tragédiát, az édesapa viszont, belehalt az égési sérülésekbe, miután kisfiát kimentette a lángoló otthonból...
Az elmúlt hónapokban, anya, és kisfia, több hónapot töltöttek a kórházba, mert sérüléseik súlyossága, számtalan műtéti beavatkozást, és tényleges, kórházi kezelést igényelt.
Jelenleg mindketten, az édesanya szüleivel, Tar községben élnek, és gyógyulnak...

A gyógyulásuk, és élethelyzetük megsegítése érdekében született lelkemben ennek a délutánnak a terve, mert hiszem, hogy a költészet erejével is adhatunk, és nem csak érzelmileg, hanem anyagilag is.
Számtalan irodalmi honlap aktív tagja vagyok, rengeteg író, költő, és művész ismerőssel, és úgy érzem, ahogy a híradásokban már láthattuk, nem csak zenével, hanem az irodalommal is tudunk segíteni...
Ennek érdekében szeretettel várom kortárs írok, költők, művészek jelentkezését, kortárs versek felolvasására, és az élő, és holt költészetet szerető barátaikat, ismerőseiket, családtagjaikat, és azokat, akik anyagilag is hozzá tudnának járulni a délután "egy céljához",
hogy anyagi segítséget kapjon a "csonka család", hiszen még hosszú az út, a gyógyulásuk folyamatában...

Mutassuk meg "együtt" nekik, hogy van segítség, és az, hogy ők élnek, az mindennél fontosabb.


A várható programról.

15.00: Megnyitó, és a résztvevők köszöntése, a jótékonysági felolvasó délután céljainak, és létrejöttének ismertetésével.
15.15.: Baráth Zsófia, egy eseményhez illő verssel, megnyitja, és elkezdi a délutánt.
15.20-15.50.: kortárs költők, és verseinek felolvasása
15.50-16.05.: szünet
16.05-16.30.: Németh János, Baráth Zsófia, és Mach András hangján kortárs, és holt költők versei következnek
16.30-16.45.: szünet
16.45-17.15.: kortárs költők, és verseinek felolvasása
17.15-17.45.: akik nem jelentkeztek, de olvasnának ideje felolvasásra(az erre szánt idő, ennek függvényében változhat).
17.45..: Zárás

A rendezvény várja, a meghirdetett dátumon és helyszínen az anyagi felajánlásokat, és időpontján, amit a program végeztével nyilvánosan megszámolunk (tanúk előtt), és kihirdetünk, majd bankon keresztül, elutalunk a család számlájára.
Azokat, akikért ez esemény létrejött, ha állapotuk megengedi, és/vagy a nagyszülőket, vagy valamelyik nagyszülőt, vagy pedig egy megbízottjukat, Tar község Polgármesteri hivatala fogja elhozni közénk. Ő lesz segítségünkre, hogy velünk lehessenek.

(FONTOS! A felajánlásoknak sem alsó, sem felső határa nincs...
azaz, a felajánlható összeg 1 Ft-tól, bármennyi forintig.
Felajánlásnak veszem a részvételt is, és ha valaki saját, vagy kedvence szerzeményét felolvassa a délutánon.)

 

 

Aki anyagilag már most támogatná anyát, és gyermekét, az az alábbi számlaszámon már megteheti (közleménybe írja be: Adomány!!):

Bazsó Éva (édesanya)
OTP Bank: 11773418-30552957-00000000
Egy kérésem van,
aki segített, értesítsen
az alábbi e-mailen:

jotekonykodjunk@freemail.hu

hogy Én, mint szervező, tudjam, mennyi felajánlásnál tartunk.
Természetesen az információt, szigorúan bizalmasan kezelem, azaz harmadik személy nem tudhatja meg, csak az édesanya (mivel ő értesítést fog majd kapni a bankjából), és én.

Természetesen a rendezvényen is lehet majd felajánlani, de már sokan jelezték, hogy például nem tudnak eljönni, de szívesen segítenének...

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom