joska56 blogja

joska56•  2014. december 12. 18:15

Kicsi Fenyő

Merengés... (vízkereszt hajnalán)
(Egy kis fenyőfa hozzánk, Emberekhez írt levele)

Kicsi vagyok még, és fájdalmam minden képzeletet felülmúl. Ti fényes pompával ünnepeltek, s én szomorú vagyok, mert az ünneplésetekhez kénytelenek vagyunk bánattal asszisztálni. Fényes lámpák, égők, díszes szalagok s a sztaniolok csillogása emeli az általatok szeretet ünnepének nevezett tort. A mi halotti torunkat.
Mert míg Ti ünnepeltek, mi gyászolunk. Halott szeretteinket gyászoljuk, akiket teleaggattok mindenféle holmikkal, de nem értem, miért tartjátok Ti mindezt szépnek? Egy halott nem tehető széppé azokkal a külsőségekkel, amit Ti szépnek tartotok. Vagy Ti nem tudjátok, hogy a szépség belülről fakad? Nem tudjátok, hogy ez a lélekből árad? Ti nem értékelitek, sőt észre sem veszitek a cél nélküli rohanásotokban, hogy mi nap mint nap megajándékozunk Benneteket friss üde színekkel, levegővel, ózonnal. Ti pedig megölitek társainkat, szüleinket, hogy széppé (?) tegyétek ünnepeteket? Nem tudjátok, hogy minden élőlény a maga környezetében a legszebb? Itt tölti be hivatását, itt tud legtöbb hasznot hajtani.

Megölitek a szépséget, az örömöt és uralkodóvá válik a bánat, s a gyász. A Ti fületek nem hallja azt a szörnyű segélykiáltást, jajveszékelést, amit ez idő tájt társaink hallatnak?
Mi, fák tartjuk életünk során egyensúlyban azt a rendet, amit Ti felborítotok! Milyen szomorú a mi életünk!
Ti kivágtok minket, megfosztva lényünket attól az örömtől, amit mi akkor óhajtunk érezni, mikor Benneteket szolgálunk életünkben. Pár napig használjátok halott testünket, aztán lemeztelenítve kidobtok, mert már nincs ránk szükségetek.

Milyen szomorú látvány egy kidobott, leveleit hullajtó fa! Pár napra jók voltunk, s most méltatlan körülmények közé kerülve tűrjük sorsunkat. A méltóság és szépség mintaképe az utcán, a porban tehetetlenül hever.

Nagyon szomorú vagyok, a sok társam halála fáj. Most még nem került rám a sor, mert még kicsi vagyok, de jövőre megnövök s Ti, kivágtok, és én meghalok.

Mentsetek meg! Kérlek Benneteket!

Köszönettel: Kicsi Fenyő
Legyezte: Balázs József

joska56•  2013. április 7. 13:06

Szilveszterek Szilvesztere...

Az én időmben az úgy volt, hogy már év elején vártuk a szilvesztert. Vártuk és készültünk rá. Hogy hogyan lehet a szilveszterre készülni? Hát úgy, hogy beiratkoztunk a tánciskolába. És azért, hogy szégyent ne valljunk a kislány előtt. Mert az úgy volt, hogy a tánctanár minket, fiúkat nemcsak táncra tanított, hanem arra is, hogyan kell felkérni a kislányt. A lányokat meg arra is megtanította, hogyan kell a fiúk tiszteletét kiérdemelni és megtartani. Mert nem lehetett ám csak úgy oda állítani a lány elé és megkérdezni: - Na jössz? Ez hihetetlen megalázó volt a lány számára és a fiút is, a legrosszabb megítéléssel büntették. – Zsebből ki a kéz, a derék egyenes, belenézni a lány szemébe, nem harap, ne félj tőle és halk, de érthető „szabad?” szóval felkérni. – mondta az illemtanár, mert ez a titulus tán jobban megilleti. Nagy-nagy öröm volt, mikor párba állítottak minket és párunk véletlenül a legjobban tetsző lány volt! – Még a véletlenek is mellette szólnak, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve! – mondtuk a ritka alkalmanként adódó esetekben partnerünknek, akiről nem tudtuk, hogy lesütött szeme azt nyugtázza, hogy az neki is jó, vagy a csudába kívánt minket, de mi bíztunk benne, hogy az számunkra kedvező. Aztán ott ültek a lányok anyukái, körben a padokon, akik aggódó és kritikus szemekkel méregettek minket: vajon jó parti lenne ez a fiú, jól választ ez a lány? De mi nem törődtünk akkor az anyukákkal, hanem a lány kezének és a szappannak az illatával voltunk eltelve, ami miatt napokig nem mostunk kezet, csak hogy minél tovább érezzük azt az illatot, minél tovább tartson ez az érzés, hogy „Ő” itt van velünk. Szóval így készültünk a szilveszterre.

Aztán elérkezett a szilveszter, ami ugyanolyan volt, mint az előző, de mi hittük, sőt tudtuk, hogy ez most más lesz, mint az eddigiek és boldog zsongás szállta meg agyunkat és semmi nem tudott visszatartani attól, hogy mi most mulatni fogunk.

Lázas készülődésbe fogtunk. Én a barátommal készültem. Borotválkoztunk, fogat mostunk, legalább háromszor. Számolgattuk a pénzünket, aztán kiderült, jó, ha a belépőre elég. De mit számított az, fő hogy bíztunk benne, hogy ott lesz „Ő”.

Fehér ing, nyakkendő, tiszta zsebkendő stb. Szóval megadtuk a módját.

A készülődés kellős közepén toppant be nagyapám egy liter borral:

  • No fiúk! Nagyok vagytok már, hoztam egy liter bort, ezt éjfélig megisszuk, aztán köszöntjük egymást, elszórakozunk, beszélgetünk, hallgatjuk a rádiót stb.

  • Nagyapa! – mondtam - Én odaadom a rádiónkat, vidd el hozzátok, hallgasd ott, de, mi nem lehetünk veled, mert mi bálba megyünk.

Azt nem mondtam, hogy várnak a lányok, tudta ő azt jól, de lehet hogy még többet is, sőt azt is tudhatta, hogy nem várnak, csak mi bízunk benne.

Szeme sarkában szomorúságot véltem felfedezni, mikor a teli üveget zsebébe tolva távozott. Láttam rajta, hogy csalódott. Ő ugyanúgy készült erre a napra, mint mi. Ő ugyan úgy várta a napot, mint mi, hogy unokájával töltse a Szilvesztert.

Akkor úgy éreztem egy kicsit, szégyellem magam, hogy az ő fontos dolgánál a magamét fontosabbnak találtam. A szeme azt is elárulta, hogy megértő velünk szemben. Bölcs nyugalommal „tűrte” fiatalságunkat.

Aztán az elkövetkezendő nyáron beteg lett. Nagyon beteg. A kórházból is hazaküldték. A nyár melegét még élvezhette, de az ősz már magával vitte.

Senkit nem sirattam meg úgy, mint őt…

joska56•  2013. április 7. 12:57

Apám Erdélyben volt katona

Be vagyunk oltva, az egész család, Erdély szépségével és népének tiszteletével, szeretetével. Ezt apám tette sok-sok évtizeddel ezelőtt.

Elmesélte, hogy a háború alatt Erdélyig nyomultak seregeikkel, s ott érte őket a tél a hegyekben, nagy-nagy hó, hideg és éhezés közepette.

Nehéz volt a közlekedés a derékig érő hóban, ezért síoktatást rendeltek el nekik. Éhesen, fázósan kezdtek neki a gyakorlásnak, hisz eszköz nélkül nem harcolhattak, és ha kellet volna, nem is menekülhettek.

Kényszerből és a katonai fegyelem megtartása érdekében gyakoroltak. Keserves művelet volt, mert tudatlanok voltak, és a félelem is bennük volt, nehogy az ellenség idő előtt rajta üssön a csapaton. Úgyhogy keményen gyakoroltak, s lám meg lett az eredménye. Hosszú-hosszú kínlódások árán egyre jobban kezdték érezni a lécet, egyre jobban figyeltek annak kihasználhatóságára is.

Apám már észrevette a hegyek szépségét, tudott figyelni környezetére, a behavazott erdőre, csodálatos túrákat tett, felfedezve Erdély szépségét.

Egyik nap elkalandozott egy kissé távolabb.

A magas hóban magabiztosan siklott a friss havon, ami engedelmesen lapult meg talpa alatt és vezette őt a csodálatos tájon át. Az erdőn keresztül vitte az útja.

Magasan az ágak csúcsain, vastagon tapadt meg a hó, s mint egy hatalmas templomtermet alkotott felette, amiben a szálfa egyenes fenyők között, mint óriási orgonasípok közt suhant. A sí által keltett susogó hang, a reccsenő gallyak, ágak és a fák fölött rohanó szél hangja összevegyült és csodálatos harmóniává egyesülve komponálta meg a világ legszebb muzsikáját, a Természet szimfóniáját.
Ez az élmény több mint 60 évvel ezelőtt érte, s a mai napig él, mert ezzel a történettel indította el bennem az Erdély iránti érdeklődést.

S a megható még ebben az, hogy a nehéz körülmények közt szenvedő katona nem a negatívumokat, hanem ezt a csodát hozta haza nekünk, amit most nagy szeretettel adok át Nektek és azoknak, akiknek elmondod majd.

joska56•  2013. április 7. 10:55

Elmúlt egy vasárnap…

 Nagyapám korán kelt, mert fát aprított a vasárnapi ebédfőzéshez. Majd begyújtott a gang alatti agyagtűzhelybe, felrakta forrni a vizet. Nagymamám is korán kelt, ő igyekezett a kertben kapirgáló jércék közül befogni kettőt. Egy darabig kergette őket a 200 négyszögöles kertben, aztán cselhez folyamodott. Pár szem kukoricát vetett eléjük, s mikor azok a csipegetéssel foglalatoskodtak, lecsapott a két legszebbre. Közben forrni kezdett a víz, s ő neki látott tolluktól megfosztani a jószágokat.

Hogy feledésbe merültek ezek a mozzanatok! Ma nem kell tüzet rakni, fát vágni. Ott a gáz, egy kattintás s máris ég a láng. Nem kell csirkét kopasztani, mert a hűtőben ott a konyhakész hús. Pedig úgy hiszem a régi időben ezek a mozdulatok, ha fárasztóak voltak is, szükségesek voltak. Ezzel fejezték ki a hozzátartozók egymásnak, hogy tisztellek Téged, segítek, kedvedben járok, szeretlek. Ezek az étkek ízesebbek is voltak a maiaknál, s azt hiszem, tudom miért. Mert szeretettel voltak fűszerezve. Pedig, milyen érdekes a mostani technika segítségével több időnk juthatna a szeretet ápolására.

Aztán nagyapám még a tűzhely alá készített pár fahasábot, s kibiciklizett a szőlőbe egy kis borért, meg zöldségféleségért, krumpliért.

Közben nagymamám konyhakésszé tette a csirkéket, hagymát pucolt, fonnyasztotta a zsíron, s az udvaron terjengett a semmivel össze nem téveszthető étvágygerjesztő illat. Belerakta a feldarabolt csirkéket a hatalmas lábasba, megfűszerezte, s lefedte, hadd főjön.

Az udvari kemencét is befűtötte, mert az előző este dagasztott kenyérnek valót be kellett vetni, hogy még délelőtt kisüljön a finom piros ropogós héjú kenyér. Mámorító illatok terjengtek ekkor már az udvar és a kert minden szegletében. Erre ébredtek az unokák, vagyis mi, s futottunk nagymamánkhoz, hogy kapjunk valami finomat. Kaptunk is, mert a kenyér mellett, lekváros buktát is sütött a nagymama, miközben Juci néni, a tehénnel rendelkező szomszéd, elhozta a frissen fejt tejet, amiből hatalmasakat kortyoltunk.

Míg mi falatoztunk, megérkezett nagyapa a szőlőből, s készülődni kezdett. Habot kent az arcára, borotválkozott. Nagymamám közben tüzet élesztett a faszenes vasalóba, majd élesre vasalta nagyapám pantallóját, és az ő kékfestős ruháját. Szépen felöltöztek, nagymamám szakított a kertből pár szál illatos bazsalikomot, ezt csapkodta ruhájához, mert akkor még nem volt se kölni, se dezodor, csak esetleg illatos víz, de az luxus volt, mert drágán adták. Fényesre subickolt cipőben elindultak a templomba, mert időközben tíz óra közeledvén megszólalt a hívó harang.

Aztán a hűs templomban az orgona hangjára elcsendesedtek, a pap prédikációját megértve, kisimultak az egész heti fáradozásban keresztül-kasul szántott redők az arcukon.

Tizenkét óra előtt értek haza, vidám, derűs hangulatban. Nagymamám kötényt kötött, még kiszaggatta a nokedlit, nagyapám étvágygerjesztőnek egy pohárka bort kortyintott, s mire megszólalt a déli harang, ők már az asztalnál ültek, s a szokásos ebéd előtti ima után, nagyapám a frissen sült kenyérre késével keresztet karcolt, majd megszegte azt, s elfogyasztották a testnek járó táplálékot is, mert ugye az már nagyon aktuális volt, a szellemi táplálék vétele után. Aztán ismét imával fejezték be a szertartásszerű ebédet.

Nagyon fárasztó lehetett egy ilyen vasárnap, s mégis másabb, mint a mostaniak. Ma mindent készen kapunk, s még sem becsüljük? Miért? Úgy hiszem előző megállapításom a helyén való: más lett az értékrend, sokat változott a kultúránk, az igényünk s vele együtt mi is. De miért? Hiányzik a szeretet, az egymás iránti tisztelet. Mi vágyunk rá, igényeljük is azt, s ha nem kapjuk meg sértődöttek vagyunk. De vajon mi is adunk-e? Vajon kellő figyelmet fordítunk társunkra? Nem csak önző módon vágyjuk a szeretet, s mi nem tudunk adni. Miért? Mitől ment feledésbe ez a legegyszerűbb érzelem. Legegyszerűbbnek nevezem, bár talán mégis nagyon bonyolult, de csak attól, mert önzőek vagyunk.

Van egy definíciója a szépségnek: az a szép, ami érdek nélkül tetszik. Ez érvényes a szeretetre is. A szeretet az, amit önzetlenül táplálunk, örökösen, fáradhatatlanul társunk iránt.

Nagyszüleink ezt igaz, tiszta szívvel tudták művelni.