Stephen King: Owennek (saját fordítás)

Stephen King:
OWENNEK

Úton az iskolába megkérdeztél,
más sulikban van-e osztályzat.

A Fruit Street-re érek, te másfelé révedsz.

Sétálunk az őszülő fák alatt,
Hónod alatt uzsonnásdoboz és
harci ruhába bújtatott, rövid lábad
árnyéka egy ollót formázott,
ami semmit se vágott a járdán.

Hirtelen azt mondod, hogy az ottani diákok mind gyümölcsök.

Mindenki beleköt az áfonyákba, mert ők annyira aprók.
A banánok, mint mondod, járőrfiúk.
Látom a szemedben a narancsok szobáit,
és az almák felsorakozását.

Azt is mondod, van kezük és lábuk,

a dinnyék mégis sűrűn elkésnek,
mert togyognak és kövérek.
"Ahogy én is", mint említetted.

Mesélhetnék még, de talán nem kéne:

A dinnyegyerekek a cipőjüket nem tudják megkötni;
a szilvák csinálják meg helyettük.
Vagy hogy miképpen lopnám el arcodat -
ellopom, ellopom, s viselem, mintha enyém lenne.

Ám hamar elkopik az arcom.

Mindig kinyúlik, mikor használom.

Elmesélhetném, hogy meghalni művészet,
és hogy én gyorsan tanulok.
Abban a suliban, gondolom, már elkezdted
felvenni a ceruzádat,
és a nevedet már le tudod írni.

De közben azért lógjunk is el
néhanap és hajtsunk ki a Fruit Street-re,
leparkolnék az októberi levélzáporban,
és néznénk, hogy a banán beviszi az utolsó késett dinnyét,
a magas ajtókon keresztül.

(Jónai Zsolt Balázs fordítása)


Stephen King:
FOR OWEN

Walking to school you ask me
what other schools have grades.

I get as far as Fruit Street and your eyes go away.

As we walk under these yellow trees
you have your army lunch box under one arm and your
short legs, dressed in combat fatigues,
make your shadow into a scissors
that cuts nothing on the sidewalk.

You tell me suddenly that all the students there are fruits.

Everyone picks on the blueberries because they are so small.
The bananas, you say, are patrol boys.
In your eyes I see homerooms of oranges,
assemblies of apples.

All, you say, have arms and legs

and the watermelons are often tardy.
They waddle, and they are fat.
"Like me," you say.

I could tell you things but better not.

That watermelon children cannot tie their own shoes;
the plums do it for them.
Or how I steal your face --
steal it, steal it, and wear it for my own.

It wears out fast on my face.

It's the stretching that does it.

I could tell you that dying's an art
and I am learning fast.
In that school I think you have already
picked up your own pencil
and begun to write your name.

Between now and then I suppose we could
someday play you truant and drive over to Fruit Street
and I could park in a rain of these October leaves
and we could watch a banana escort the last tardy watermelon
through those tall doors.