jegvirag blogja

Ha valami megszületik, 

miért van hogy már el is vérzik?
miért nem kapunk egyforma esélyt,
miért ver az isten minden szegényt?


miért is van a tudomány,
ha földet romba döntő hozomány!
miért, s mit tanulnak fiaink,
hogy majd attól nőjjönek kínjai?

Csak tudnám, mi miért történik,

Rég, olyan egyszerűnek tűnt,
de ha körbe járom, s nézem,
már egyre meredekebb mű,
ívelő szerpentin élen


futó, fényes anyacsavar.
Az élet is ilyen furcsa,
hömpölygő lázas kábulat,
s forrongó mélységet takar.


Ma még kicsiny a távolság,
de holnap magas akadály,
mert régi a menet, s rozsdás,
s nincs több megértés, hallgatás.


Csikorogva, akadozva
rója tovább rövid útját.
Mi is így járunk, fokozva
bánatunk, s fájdalmunk súlyát.


Jöttünk szeretni, de megyünk
tovább...űrbe nyújtjuk kezünk, 
a semmit markoljuk velük,
s kiábrándultan lefekszünk.


Ébredni már nem akarunk.
Fáj az élet? Minek vagyunk?
Nem a pénz, a mi hatalmunk,
zengő hárfák a jutalmunk. 
 

Ma semmihez sincs nagyon-nagy kedvem,
megfeneklett az írás is bennem.
Csendes esőtől lehűlt levegő,
most már, egy kicsit sem melengető.
 
Cserepeken csúszkáló lehelet,
színezte szürkére a felleget.
kötényéből néhány csepp visszahull:
s a föld lassan, átázik, föllazul.

Köszönök mindent én, ami volt, s ami ér.
köszönöm a lágyan simogató napot,
ami, a bajban is, életerőt adott,
s hozzám, hűségesen, minden nap visszatér.
 
Már hálás vagyok, sokszor megélt kudarcért.
S ha fáj is halk szívem, lábam csak tova lép,
s bejárja a kanyargós, göröngyös utat,
amit vad képzelet, folyton-folyvást kutat.
 
Bizony! Egyszer beérek én ama célba,
és biztos, hogy addig sem leszek majd néma.
Írok mindenről, ami még utamon ér,
merre görbül idő, s kozmoszban szabott tér.
 
S ha olvasod? S az nem olyan lesz, mint várod!
Mert nem rózsával van tele minden álom. 
Akkor se búsulj hé, oly nagyon miattam,
mert voltak szép percek, amik elringattak.