jazyg blogja

A rádió az én zenémet nyomja,

az énekes hangja karcosan lebeg.

A gitárnak, jajongva sír a húrja,

gyomrom a hangtól a torkomban remeg.

 

A hátára felvesz, röpít a zene.

Ez egy másik világ, rám nevet és néz.

Kezem mozdul, ahogy a dobos keze,

ütöm a ritmust, és ez, nem is nehéz.

 

Látok egy képet, amit nekem mutat,

a lüktető városban nyüzsgő bazár.

Járok vad tájat,nézek csillagokat,

felold ez a zene, és magába zár.

Kisgyermekként a padlásunk ablakából,

álmodozva lesem a messzi vidéket.

Egy távoli tanya hátsó udvarából

a jegenyék nekem titkokat ígérnek.

 

Biztos rejtekemben nem félem a vihart

és nézem, ahogyan egy nagy fát kicsavar.

Messziről jött a szél, porfelhőket kavart,

villámmal, dörgéssel, zárul a zivatar.

 

A meggyötört tájat, kószálón bejárva,

tojást kerestem ,amit a fácán rakott.

Ürgét is láttam ,ázott volt a bundája ,

telve volt vízzel, a lyuk, amibe lakott.

 

A tócsában jártam, mi megállt szikesen.

A sásban bíbicre, békára vadásztam,

nem volt az gond ,hogy a derékig vizesen.

Mire esteledett mindig elfáradtam.

 

Amíg tartott nyár, a táj vitéze voltam.

Nem is volt olyan zug, mit én nem ismertem,

egész áldott nap, gondtalan játszadoztam.

Ez ősszel ért véget, iskolába mentem .

Hazámhoz...

 

 

Hazám a drága magyar föld.
Hazám oly gyönyörű!
Elrabolt bércei tövén
a sorsunk most keserű.
Ránk tört a rontás,
és sújt a sors keze.
Elfogy a népünk!
Már nincsen ereje?!
Népem, sors verte magyar nép,
ne add fel harcodat!
Vedd kézbe sorsod,
vár még Rád feladat!
Most meg kell mutatni,
az egész világnak.
Szabadnak születtünk,
nem pedig szolgának!
Élünk még néhányan, a Kárpátok ölén,
kik tesszük a dolgunk, a vésznek idején.
Parazsat őrzünk, a Szabadság tüzéből.
Fennen fog lobogni, hitünk erejétől!