Janus blogja

 

Hol van már,

hol az a ráncos tenyér,

melyből rám kacsintott

a cukros kenyér

ezernyi csillogó szeme,

hová lett a kendő,

és széle alatt  megbújó

két szemöldöke?

 

De jó lenne újra cipelni

hatalmas cinvödröket,

melyeknek vizéből a Nap

lötyögve integet,

ismerős bokroknak,

a fehér eperfának,

de jó lenne

örök gyermeke lenni,

e régi világnak!

 

Bár rőzsét kéne szednem

a nagy hársfák alatt,

hol a  gumicsizmám

szára széjjelszakadt,

ahogy futottam

a kastély kertbe,

….ott szakadás is

olyan volt,

mintha nevetne.

 

Ballagni volna jó

egy horgász délután,

szatyromban keszeg,

ritka ponty után,

kinek pénzéért cserébe

adnék paprikás lisztruhát,

és ha kisült a hús

mohón enni e mannát.

 

De lennék súlyos beteg is,

kit görcsbe ránt a láz,

kit kínzó forróság

majd  jéghideg igáz,

csak homlokomra

te tedd tenyered!

Nagymamám, hiányzol

és a cukros kenyered!

 

 

 

Fejfádon a neved, mit tán sose mondtam,

mamókám, mama, emlékszel így szóltam?

Mikor küszöbödön lihegve megálltam,

és te hűs vizet adtál a bádog pohárban.

 

Tekintetem emelem, fel a fakókékre,

arcod víg  mosolya ring az ég vizébe,

szellő bújik hozzám, hangod hozza lopva,

gondolat a múltat könnyek közt lapozza.

 

Remegnek a képek, mint a délibábok,

tenyeremből sírra ülnek a virágok,

hűs vizet öntök a szomjas gyökerekre,

jaj mama csak szólnál, rám a rossz gyerekre!

 

Haza jött velem a temető csendje,

egy apró kavics lapul a zsebembe,

a sírodon feküdt hidegen, árván,

rajta a fény lezuhant szivárvány.

 

 

sápadt tél köd félhomálya

beteg sárga fűn szitál

szél zuhan a deres ágra

mint egy sebzett kis madár

 

penge élű horizonton

öngyilkossá lesz a nap

gyönge kék közt bíbor folton

letérdel az alkonyat

 

feketeszén fellegekben

a holdsugár hantot ás

Göncölön a ponyva lebben

bakján gyászos hallgatás

 

sóhajomból formáz a fagy

vén szívemre zúzmarát

gyere magány merre hol vagy

te hűséges jó barát

 

Sóhajként szökik a távolság,

egymáshoz bújnak a párhuzamok,

a ma szeme még résnyire nyitva,

de  pilláin már lógó, álmos mondatok.

 

Árnyékait hívja magához az alkony,

a Nap kanócát összecsípi ujja,

és kihuny a fény, a vöröslő ködöt

hegyek csúcsain szél maszatolja.

 

Csillagsugár kacsint suttogó percre,

a tétova pillanat lábujjhegyre áll,

meg-megbillen, majd eltűnik hirtelen,

szárnyára kapta egy suhanó madár.

 

Ráérős a szívverés, lehelet csitul,

párna ráncain arcvonás pihen,

gyengül a tudat, forgó  bakelit világ,

álom tűhegyén vágy szól csendesen.

 

nincs hazám se otthonom

csak helyem hol lakhatom

nincs népem se nemzetem

pusztulás az elveken

 

nincs pénzemen hitelem

nincs hitem se istenem

nincs jelenem nincs jövőm

csak szétfoszló múlt időm

 

vágányon fut életem

sötét ül a síneken

sorsom robog monoton

kín és gond a peronon

 

nincs szerelem nincs remény

szívből illan el a fény

megszökik a dobbanás

csendem lesz és semmi más

 

megsápadó fű közül

halál lép majd hitvesül

neki adom kincseim

a visszhangzó nincseim

 

tűz falja fel testemet

ne legyen ki eltemet

szórják szét a hamvamat

legyek gyom és gaz alatt