Janus blogja

janus•  2014. január 21. 13:07

sors /foszlányok/



ajkára csendet csókol 
a búcsúzó idő
szívét tenyerébe fogja 
az örök hallgatás
lassan a feledés
szürke pókhálót sző
s a lélek mögött
záródik a padlás

mint apró lapos kő
az emlékek taván
kacsázva siklik
a felidéző gondolat
a múlt elhaló 
körgyűrű csupán
mit ujjára húz
az eltűnő pillanat

janus•  2014. január 20. 12:00

Sziklák alatt

 

 

Szívemből hegy nő

szikla törzse, ága,

kelyhet bont csúcsán

a vágy tűzvirága.

 

Ragyogó szirmok

gyönyörűt mintáznak,

bíborból ívet,

szép ajkat formáznak,

 

körötte az arc,

fáknak barna kérge,

lebbenő hajat

holló toll igézte.

 

Szívemből hegy nő,

alatta lelkem,

egyre nő a súly,

már letérdepeltem,

 

imáim törnek,

szörnyű átok rajtam,

bűnöm csak ennyi:

szeretni akartam.

 

janus•  2014. január 18. 16:50

Betűkbe kapaszkodva (Vers-vég)



Betűkbe kapaszkodva
tántorgott a lelkem,
mikor szóról-szóra
a végzet felé mentem,

a rövidülő sorok
sodrásában ázva,
Keresztrímek között
csak vártam a halálra.

Szétfoszló költői kép,
s felkiáltó jelek,
eltört verslábak közt
már elgyengülve megyek.

Lelassuló dobbanás,
végső metafora,
halál ajka nyílik
a mélyfekete rózsa.

Meghalva a pontban,
egy betűnek sarkán,
lelkem rád gondolva
a szép felhő vitorlán

a semmiben lebegve,
le a földre bámul,
és amikor rád lel
a lélek összerándul.

Sós eső cseppje zuhan
fekete hajadra,
a mennydörgő villám
fényt rajzol ajkadra,

vörösen lángol az ég:
felizzott a vágyam,
és a lélek tűnik
az alkony bíborában.

Hajnalban felsír a szó,
költemény születik,
a reménytelenség 
szerelemmel ütközik,

betűkön andalogva
ábránd és az álom,
verssorokon csillog,
mint csepp a pókfonálon.

janus•  2014. január 17. 08:28

Szívcsavar

 

 

Tenyerembe fognám, ha lehetne,

szorítanám kékülő ujjakkal,

megcsavarva hideg kőhöz vágnám,

szárítanám a perzselő Nappal.

Fújná a szél, kifújná belőle

mindazt , ami csak rád emlékeztet ,

s  ha üresen találná az este,

bezárnám e dobogó keresztet.

 Rabja lenne bordáim rácsának,

közeledbe soha nem engedném,

járnék vakon, süketen és némán,

hogy ne szeresselek, ezt szeretném.

janus•  2014. január 14. 22:02

Faragók (Artúr barátomhoz)

 

 

Kőbe, márványba

ki bús betűt farag,

annak lelkén nem ül

se öröm, se harag.

Jár a véső, kinek

a kalapács fejére üt

és száll a por,

lebegve mindenütt.

Majd lassan keringve,

ráül  a sírra, földre,

ő lesz, ki vele marad,

talán mindörökre.

…Ki papírra betűt,

gondolatot  vésett,

versek szent tüzén

lobogva égett,

majd mély sírba szállt

s lett hamu, némi por,

ő nem hal meg,

hisz újra él mikor

könyvek lapjáról

lelkét szemek fénye,

az életbe olvassák,

s ő kacag a sötétre.

Hisz a halál mit tehet,

mit tehet vele,

ha felhőkön, sziklákon

mezőkön ég neve?

Az elmúlás bosszankodik

míg lesz emberöltő,

míg lesz ,ki olvassa,

addig él a költő.

Ha szavaknak, rímeknek

nem lesz már bolondja,

nem lesz senki sem,

ki a lelket visszahozza

az elporladt könyvek

szétmálló lapjáról,

majd akkor beszéljünk

barátom ,a költő haláláról.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom