Janus blogja

 

 

A betűk, a feketék, mint a rögök

peregnek a papírra, fedve szemet,

szemöldököt, és az orr, a homlok dombja,

mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja…

és oda az arc, immár temetve

és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre

lassan a költő testét a papír ravatalon

belepi az este, árnyék ül a félszavakon….

és nincs tovább, semmi már a szív, az agy

enyészet lakomáz, vágyból, álomból se hagy,

nincs egy morzsa se, lélekkel száll el a remény,

s marad egy szó halom, alatta a néhai én…

majd jönnek ismerősök, barátok, rokonok

könnyek, sóhajok, kín szülte grimaszok,

és ott a szó halom alatt, már csak a csend feszül,

s rajta én megfeszítve, úgy, reménytelenül,

hisz tudom, nincs hitem, nincs istenem,

nincs feltámadásom, de már enyém a végtelen……

 

 

 

Újra festik a kopott reményt.

Nagy szavak, szép ígéretek

bódítják újra a  Kossuth teret.

 

Megannyi méh zúg, dongva nyüzsög

és mind, mind virágporra vár,

és az  ábrándokból hazát eszkábál.

 

De üzennek a régi tavaszok,

melyeknek  rügye maradt meddő,

néhány fa dőzsölt, de éhezett az erdő.

 

Ne higgy a tavasznak, nézd az őszt,

hová hulltak a gyümölcs ezrek,

kik  vittek mindent és semmit sem fizettek!

 

A szó kering, száll, mint könnyű por,

de az ígéret, ha valótestre nem talál,

újra régi idők jönnek,  hol az élet, maga a halál.

 

Újra festik a kopott reményt,

a szabadság bilincseit törik,

talán már holnap a jó, a gonosszal  megütközik.

 

De tudd, nem elég csupán győzni,

az igazságot és a becsületet,

úgy kell félteni ,óvni, akár az életet!

 

Az ígéret te vagy, te magad magyar,

áldjon vagy verjen az isteni kar,

de ha önmagad sorsáért nem teszel.

mint a harmincévnyi ígéret, semmivé leszel!

 

2024.

 

aprót lépve  neki dől

rendet vág az alkonyat

kasza suhan feketén

vérző fénykalászt arat

 

gyűlik a rend félhomály

szürkülettel andalog

távoli hegy tetején

föld az éggel összefog

 

este villáz boglyát rak

holt fényekre lehever

égi síkra csillagfényt

milliókat kiszegel

 

keze remeg hull a szeg

földet érő karcolat

kívánok most valamit

egyetlen egy csókodat

 

begyógyul az ég sebe

csendtakarót sző az éj

és akik nem alszanak

nekik jut egy hold-karéj

 

felleg baktat vén öreg

testén ráncok ezrei

villám hasít fény sikoly

felleg könnyét táj nyeli

 

sötét ringat feketét

nincs pisszenés suttogás

álmot látok gyönyörűt

te vagy benne semmi más

 

 2017.

 

nem tudom

alkony lesz-e majd

vagy nyújtózó hajnal,

mikor testem börtönéből

lelkem tovanyargal,

zörgő avart zavaró szél

űzi a poklok kapuján

vagy virágporos szellő

fényes égi útján

…nem, nem tudom….

 

… a doboló rabszolga

a bordarácsok alatt,

ha elveszti ritmusát

s az ütem félbeszakad,

lesz-e majd ki könnyeit

mellkas cellájára szórja,

ököllel görcsösen üti a rácsot,

hogy újra ritmusba hívja

….nem, nem tudom…

 

…fénytelen pillantásom

mi semmibe vesző

mikor véget ér

visszavonhatatlanul

e földi útvesztő,

lesz-e ki

tenyerével lecsukja,

s ki fejfámat

hideg síromba szúrja…

…nem, nem tudom….

 

De legyen hajnal,

ragyogó éjszaka

mikor mellkasom ernyedt

szívemre zuhan,

azt tudom, hogy írnék még ott is,

akkor is, mikor a halál

kaszája hangtalan suhan…

…tudom, ezt tudom.

 

 2007.

 

Felhő házak tövén szűk égi utcán,

Magányba karolva néz reám a hold,

Tompa fényű csillag hunyorog némán,

A táj elborít lassan, s magába húz, felold.

Nem vagyok több csak szobor, fekete árny

A múlt köti gúzsba bágyadt mozdulatom,

Emlékezés szívemhez bújik, nyílik a szárny,

Legyőzve a dacos büszke időt, haza utazom.

Ragyogó fény fogad, kedvenc hársfám virít

Legfelső ágán megbúvó szerelmes gerle pár,

Szelíd szellő futkos, de lassítva hajamba simít,

A bodza bokor integet tövén délceg fácánkakas áll.

Mezőn szárnyalok, s úgy nézem a kamillát, bogáncsot

Mint más a ragyogó aranyat, tündöklő ékkövet,

Mert nekem kincsek ők, lélegző eleven gyémántok,

Köztük nőttem fel, lényük lelkem ruhájában szövet.

Eső csapkodja arcom, a múlt hirtelen a jelenbe vet

A hold magára zárta fekete függönyös égi ablakát,

Közelgő vihar előre küldte harcosát, a bősz szelet,

Ki magával hozta a múlt, s a jelen édes hársfa illatát.

 

2006.