Pókfonál

 

 

Tegnap rádöbbentem, már nincs időm,

elszaladt perceim nyomát bámulom,

s közben sóhajom kavarog, mint rég

szél fútta por a kiszáradt földúton.

 

Percek, órák, hónapok és évek,

mind csak bokor aljára szőtt pókfonál,

s tudom, hiába díszíti  harmat gyöngye,

ha beleszáll, s viszi a nagy fekete madár.

 

Emlékeim nagy része hiányos, kopott,

újra festeni őket rég nem tudom,

köd mögül néznek a néhai arcok,

s csengő nevetésüket süketen hallgatom.

 

Tegnap rádöbbentem, hogy nincs időm,

lebegő híd az élet, pillérek nélkül,

szürke szivárvány ível fölöttem,

melyből szívemre fekete kokárda készül.

 

Az ősz halott, teste bomló avar,

halk neszeket sző benne a halál,

ott leszek én is, egy levél a sok közt,

s tudom isten, ahogy itt, ott sem talál.