Ősz-vég

 

Fűzfa fürtöt szőkít a dér,

árok szélén fagy festeget,

a horizont lengő kötél,

est tereget rá felleget.

 

Szél bukdácsol rögök fölött,

kóró levél-kezét  rázza,

összesúgnak egymás között,

Hold bámul a két barátra.

 

A távolban kémény füstje,

kunyhót köt az ég aljára,

kacskaringó, szép ezüstje,

úgy száll, mint a ház imája.

 

Agg ősz ül a domb tetején,

erőtlen már, teste gyönge,

szemeiből szökik a fény,

elgurul az életgyöngye.

 

Tél temeti puha hóval,

szárnyon károg a gyászoló,

 kökény bokor felső ágán,

hallgatag  feketerigó.