Kései sirató

 

Leülök ide, előttem véres sínpár,

még sikoltanak a fékező fém kerekek,

jaj, Attila bátyám!Készen a fekete leltár,

mint erdőben a vadnyom…. az életjelek.

 

Nehéz csendemet szívembe rejtem,

s ott bújtatom két dobbanás között,

néha mosdik benne minden sejtem,

mikor a lelkem szilánkos ,törött.

 

Sóhajom itt lapul szóközök alatt,

mint fektetett sínek között a rés,

de hol van már, hol az a pillanat

mi szülte e sóhajt, az a révedés?

 

Bújtatnám, ha még könnyem lenne,

nem engedném arcom dobjára ülni,

de felitta e világ mocska, szennye,

hát sírás helyett tanulok fütyülni.

 

Az idő már sorvaszt nem nevel,

bőrömbe mélyed körmös ujja,

s ráncok láncával a halál ünnepel,

a semmi ágáról lényem, messzi fújja.

 

2024.