Janus blogja
VersKikeleti hangulat
Tavasz az ágon hintázva lengett,
néztem a Napot, a földi epret,
az ég peremén vöröslő húsa,
levet engedett a földes útra.
Bíborban ázott a bodza ága,
szégyenlős, vörös apró madárka
kitárta szárnyát, a hangja cserfes,
dala vidám volt, igaz szerelmes.
Megtisztult az ég, oda a felhő,
apró kis kedvem hirtelen felnő,
napsugár kacsint barackvirágra,
lent a fűben már a pitypang várja,
hogy arany szirma szemekben csengjen,
lélek tisztuljon, a szív csevegjen,
jöjjön szebb világ az emberekre,
legyen mindenki végre, szeretve!
Csillagfényű
Kikölcsönzött életek
polcra szállnak lassan,
csillagfényű könyvtár
nyílik a magasban,
betűrendek fölött
felhő függöny lebben,
eltűnnek a lelkek
a por fedte csendben.
Maradnak-e utánunk
szamárfüles lapok,
könnytől, vértől maszatos
elkopott mondatok,
és mi lesz a könyvtárral,
ha nem lesz kölcsönzője,
hogyha csendes sír lesz
az embernek bölcsője?
Fura vers a csendről
Léptem tör a csendből darabot,
s elgurul az út kövén,
az árok mélyén meglapul,
hová nem jut el a fény.
Sötétből csend szökik szárba,
kúszik, teste végtelen,
ága bogas ágvilláján
fészket rak a félelem.
Hangtalanul reszket az éj,
tenyerében fénydió,
felhők jönnek összetörni
a villám hangja koppanó.
Fénydiónak minden húsa
lábam elé lepereg,
a csend sebét összehúzza,
amely sántán elbiceg.
reggel van
reggel van árnyék lép
ablakban élőkép
két rigó felröppen
száz veréb nincs csöndben
létrára fel a Nap
felhők közt feladat
napsugár egy-kettő
mezőről hegytető
hóvirág rám kacsint
tavasz van szép megint
hófehér zöld és kék
fölött a cinegék
röpülnek magasba
csicsergés nyakamba
lábait lógatja
szívemen a talpa
kikelet fényei
a lelkem megleli
boldogság békesség
mosolygó mindenség
Tavasz
Napfényből sző fölém fóliasátrat
a délidő, majd elmélázva réved,
langyos szellő simít sarjadó ágat,
megigéz a látvány, mint egy versidézet.
Kíváncsi, ágaskodó fű között hóvirág ül,
s bólogat a suttogó szellőnek,
apró kis bogár a kehelyre repül,
s ott beáll huncutul mozgó szeplőnek.
Surran a tavasz, bújik a kerten át,
sorra festi a cserjéket, a fákat,
fűre szórja a nap aranyló mosolyát,
s előcsalogatja a hétköznap csodákat.
Sarjad, nyílik, zúg és zümmög a lég,
megújul, feltámad minden, és újra él,
illatok futkosnak, káprázik a messzeség,
ma még a haldokló is, egy utolsót remél.